A hagyományos vagy túl régen leégett gyertya nem gyújtható újra.

A(z) 1851998. gyertyát Kiss Mariann Sonáj nővére! gyújtotta 2010. 09. 29. napján Zolikáért, de már leégett

"Zolika" jelenleg is égő gyertyái

"Zolika" nemrég kialudt gyertyái

A gyertyagyújtás oka: Szeretettel gyújtom gyertyám érted Drága Zolika!

Egy szó Mi fényesebb a csillagoknál, Mi sebesebb a gyorsvonatnál, Mi erősebb a zord halálnál, Mi gyengédebb a fuvolánál. Egy gondolat, Mi körös-körül jár fejemben, Mi nem nyugszik régóta bennem, Mivel ébredek és lefekszem, Mit számban hordoz leheletem. Egy hang, Mi távolból is fülemben cseng, Mit százezerből felismerek. Egy érzés, Mi már örökké bennem él, Mi most is a szívemben zenél, Mi éltet és mindig reményt ad, Ez az mi örök fényt ad.

Anya, én haza akarok menni és áramszünetkor gyertyalángot nézni törökülésben ülni a földön és a ropogó fényeket lesni a tűzön, a cserépkályhán sütni meg a pirítóst nem baj, hogy feketült, akkor az enyém volt és nézni amint kártyacsatát játsztok kívülről figyelni a felnőtti világot. Felülni a fára minél magasabbra s könyvet olvasni, hol senki nem látja, vagy csak figyelni a Napot fenn a mesében s nem keresni okát miért is van ott fenn, és így gyönyörködni, ahogy felhők közt átfut hunyorgó szememen át formázva alakot, és magamhoz ölelni a meggyfának illatát magasból lenézni, mily kicsi a világ. Hallgattam a szelet, túl sokat is régen ahogy átfütyült a szűk kis ajtórésen, de bent akkor meleg volt, szívben és szobában otthon az Otthon volt, akkor még úgy láttam, de most üres csendet ver az ablakon a szél sötétben hallgatom, szürkéket mesél, hol az az otthon, hol a nyugalom jár, Anya, én haza akarok menni már.

"Rég már hogy elmentél tőlünk,üres lett a helyed,hiába keresünk.Úgy mentél el,mint a tavasz virága,sírodba szállt Veled szívünk boldogsága.Nincs olyan nap,perc és óra,hogy Rád ne gondoltunk volna.Sokszor nappal is ébren álmodunk,nevetve jössz felénk,s újra találkozunk...Az álom elszáll,hamar felébredünk,de áldott emléked örökre itt marad velünk.Pihenjél csendesen a porló hant alatt,mi őrizzük szomorúan édes álmodat.Vigaszunk,hogy pihenni mi is ide térünk és az örök hazában megint eggyütt leszünk.Mert a halál után jön az örök élet ott majd Te vársz reánk,s mi átölelünk

Mióta nem vagy, eltűnt lelkemből a fény. Csenddé szelídültek bennem a dallamok. Mindenben és mindenkiben Téged kereslek. Utánad szállnak a fájó sóhajok. Gyakran nézek fel az égre, valami képtelen csodát várok szüntelen. Csodát, amiben megnyílna az ég, s a fényből előtűnve Te jönnél felém csendesen. Mosoly lenne az arcodon, melyből ragyogna rám a szeretet. Futnék, rohannék hozzád, s megfoghatnám végre újra a kezed. Tenyeredbe simítanám arcom, hogy érezzem a bőröd bársonyát, de érintésed helyett, csak a szél simogat, az dúdolja fülembe az elmúlás dalát….Lehunyt szemmel állok a dermedt némaságban. Várom azt, ki tudom, nem jön soha már, aki elvitte az ünnepeim fényét, s aki nélkül olyan vagyok, mint egy szárnyaszegett madár…

Elmentél, s nem kérdeztél, hiányod milyen érzés. Itt hagytál minket ez nem is kérdés, mosolyod már csak halvány emlék. Emlék, melyet el sosem felednék, de az idő homályosítja az elmét. Testemen érzem a meleg ölelést, a vele járó örök megbékélést. Az illatod érzem, oly kellemes de mégis éget. Fáj, mint minden ami rád emlékeztet. Ezekkel most mi is kezdjek? Ha őrzöm, csak nekem rossz. Ha feledni akarom, újabb bánatot okoz. Mondd, mit hoz a sorsom? Egyszer még újra láthatom? Csak egy mosoly, csak egy ölelés, ez volna mit kérnék. De nem lehet, mert elmentél, s ami volt már emlék!

Mint apró kis virág Úgy nyíltál ki szívemben, Szeretettel tápláltalak méhemben. Minden apró mozdulatod kísértem, A végtelenbe üzentem: Drága gyermekem! Megérkeztél s csillagként ragyogsz Szemed az égre festi a Napot. A világot jelented nekem Drága gyermekem!

Az élet elég rövid, mégsem gondolkodunk rajta, Hogy ki az akit szeretünk, kinek segítsünk a bajban, Ki az ki megérdemli, hogy imádkozzunk érte, És ki az aki akár, egy mosollyal is beérte. De az élet hamar elszáll, az emlékekkel együtt, Az egyik nap még öleljük, másnap már temetjük, Csak foltok maradnak, az érintések és képek, De még homályosan is jól lesnek a gyönyörű emlékek. Vajon kik lesznek azok, akik majd emlékeznek rám, Akik könnycseppet ejtenek, a sírkövem szaván, Akik nem felednek majd, mert én olyan ember voltam, Akit szerettek míg éltem, és szeretnek majd holtan. Pedig nem csináltam semmit, egyszerűen éltem, Ugyanúgy mint más, mindig csak reméltem, Reméltem, hogy egyszer emlékem megmarad, Lehet hogy én elmentem, de az élet tovább halad..

Veled álmodtam újra az éjjel s karoddal a múltam nyúlt felém, hozzád simulva, a szívedhez bújtam, te nem láthattad, de sírtam én, mert hiányzol nekem gyermekem. Karjaidban újra vigaszt leltem, mint anyjánál a kisgyerek, és csak némán, hozzád bújva, nyeltem, nyeltem a könnyeket, mert hiányzol nagyon gyermekem.

Reszkető kezekkel írom e lapot Fájdalmas szívemnek, hogy ily messze vagyok. Napsugár szökött újra az égboltra Mely először ragyog le e keserves világra. Jöttére a felhők mind messzire szálltak A jégvirágok is mind igazzá váltak. Könnyeim mind aláhullanak, Gyönggyé válva mind Tehozzád gurulnak.

Add, hogy még egyszer lássam! Add, hogy megtaláljam! Mondd, hogy merre kell mennem! Mondd, hogy mit kell tennem! Szólj, hogy mennyit kell lépnem, hogy utolérjem! Ha azt akarod, hogy visszatérjen a hitem, Óh Istenem! tedd meg, add Őt vissza nékem

Ha majdan egyszer magányodat érzed, Csillagok lágy fényét Szomorúan nézed. Én ott leszek majd veled, S az égboltra lépek Hogy ne legyél magányos Ha a csillagokat nézed. Ha majdan egyszer Könny áztatja szemed, S nincs ki letörölje És megfogja a kezed. Én ott leszek majd veled, Megfogom a kezed. Könnyedtől szárítom Rég megfáradt szemed. Ha majdan egyszer Leülsz a parton S rád hajol lomhán A jéghideg alkony, Én akkor is ott leszek A parton megbújva. Lágy szellő képében Átölellek újra. Ha majdan egyszer Magányodat érzed, Nézzél fel az égre ÍGÉREM VISSZANÉZEK!

"Zolika" jelenleg is égő gyertyái	"Zolika" adatlapja
"Zolika" nemrég kialudt gyertyái