Ezt a(z) 123x különleges gyertyát Akinek örökre hiányzol gyújtotta 2012. 02. 10. napján
Pityu 1962.09.19 - 2008.08.29.ért
A gyertyagyújtás oka: Elmentél tőlünk,nem látunk többé. De szivünkben itt leszel mindörökké. Tudom már nem györtörnek földi gondok, kivánom: "Légy odafent örökké BOLDOG !!"
.."senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet".
Nem igaz.
Ez nem olyan seb, ami gyógyul.
A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad.
Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának a fantom-fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban - ha valóban szeretünk - nem lehetséges.
A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, odaát, vagy egy másik életben... Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem is az emléke, a hiánya él bennünk. (Sok idő után ez úgy jelenik meg, hogy "Nem tudom, hogy ki, de hiányzik nagyon!".) És ezt a hiányt valamennyien felfedezhetjük a lelkünkben."...
"Nyugszik a hajnal, pihen a táj,
nem tudok aludni, mert valami fáj.
Téged kereslek, utánad vágyom,
nem hiányzott így még senki a világon!"
Búcsú
Elmentél... És most sivár a kisszoba.
Minden mozdulatlanságba merevült,
A helyed üres, néma és kihűlt.
Agyam lemintázott és magába zárt.
Így maradsz meg - amíg élek - énnekem.
Most már mindig jönnöd kell velem,
Mert hordalak magamban nappal és éjjel!
S ha széthullok majd porrá, röggé,
Te ott leszel velem mindörökké.
Búcsúzóul
A múltba visszatekintek, s valami fáj,
keresek valakit, aki nincs velem már.
Nélküle más az életem,ez sokszor fáj,
elment, itt hagyott, de valahol vár.
Titkokat őrzök, csendben emlékezem,
tudom milyen volt ha fogta a kezem.
Éreztük egymás szívének dobogását,
nem akartuk soha ennek elmúlását.
Csend borult az egykor vidám házra,
bezárult egy ajtó, lelkem olyan árva.
Kitekintek néha a zárt ajtók mögül,
látni akarom, de ez nem sikerül.
Pedig ott van,s gyakran oly közel,
emlékfelhőn jön, s azon is megy el.
Csillagpor hullik a felhő nyomában,
hullócsillagok közt, lelkem udvarában.
E csillagporból csillag nem születik,
de lelkünk emlékeimben újra találkozik.
Gondolatban ismét fogjuk egymás kezét,
vársz, várlak, s újra együtt leszünk.
Rád gondolok és a sírás fojtogat.
Ha behunyom szemem, még látom arcodat.
Hallom a hangod, s érzem az illatod.
Mintha még mindig itt lennél, a rabod vagyok.
Az emlékek még mindig magukhoz láncolnak,
Fogva tartanak, s a múlthoz kötnek.
Próbálok szabadulni, s eltépni a kötelet,
És feledni hogy mennyire szerettelek,
Feledni hogy a sebek még sajogva égnek,
S hogy nélküled végtelenül üresek a nappalok s az éjek,
Mert feledni téged hogy tudlak én.
Halkan oson be az éj szobám ablakán,
Rád gondolok most is, mint annyi éjen át.
Lágyan libben a függöny,s tudom érkezel,
E bús napon sem hagy egyedül,
Lelked itt van velem.
Gyenge fuvallattal törlöd le könnyemet,
Szívembe nyugalmat lopsz, meleg szeretetet.
Szeretni oly sokféleképp lehet,
Csak öszinte és tiszta legyen.
Behunyom szemem, s a néma csend suttogni kezd.
Mesélsz nekem a régi szép időkről,az elmúlt 20 évről,
S én elmesélem Neked az elmúlt egy évemet.
Arcodon nincs harag, csak bánat könnye ül,
S mégis mosolyogva engedsz utamra, immár egyedül.
Gondolatban csillagkoszorút kötök bús fejed fölé,
Ahogy egykor neveztél, én, a drága csillag virág szál.
Így válunk már eggyé 25 éven át,
Te meg én, mint csillagfénysugár.
Én most elmegyek, de veled marad a szeretet, s ha jó leszel, az angyalkák küldenek neked valakit, aki majd nagyon szeret, s érted áldoz egy életet!
Nem félek a haláltól...
Mert ő vár rám, kit tiszta szívből szeretek,
Az én kedvesem, ki tudom, s érzem, hogy szeretett.
Örökre szívembe zárlak,
s mindig hiányozni fogsz,
Tudom már téged, hiába várlak,
de számomra csillagként ragyogsz.
El sem tudtam búcsúzni,
mégis elmentél,
életemből hirtelen,
mint a kámfor eltűntél.
Nélküled más lesz az élet,
belegondolok s máris félek,
tudom, többet nem leszel velem,
s most már nem fogja kezed, a két kezem.
Kit szeretek s nem feledek soha,
életem része voltál, és vagy,
Ameddig élek, emléked megmarad.
Örökké bennem élsz,
Nyugodj Békében
Kinézek az ablakon,
s látom a Holdat ragyogni.
Érzek egy könnycseppet arcomon lefolyni.
Ha megkérdeznéd mi bajom, csak annyit mondanék:
HIÁNYZOL NAGYON!!!
"Kereslek Téged a zajban, a csendben,
sivár puszta tájban, s őrjítő tömegben.
Álmomban a Te arcodat látom,
felébredni ezért, többé sosem vágyom.
Múlnak a napok, s fakul a remény,
hogy valaha egyszer újra látlak én.
Olyan nagy a világ, s én kicsi vagyok benne,
hiába a millió ember, Nélküled mintha üres lenne..."
Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé.
Az angyalok vártak tégedet odafent.
Mi szívünk megszakadt idelent.
Fent az égiek közt nem vagy már egyedül,
hisz ismerősök, barátok, rokonok serege csak neked örült.
Mi fájón nézünk a távolba utánad,
mentünk volna mi is hozzád,
de tudjuk ezt most még nem szabad.
A remény éltet minket idelent,
hogy te ott jól vagy a többiekkel odafent.
Hiányzol nekünk de te ezt úgyis tudod.
Ezért csak annyit mondok légy odafent örökké boldog.
Téged látlak a felkelő napban,
A Te hangodat hallom egy csöndes madárdalban.
Téged látlak egy távoli hegyben,
Egy fényes napsugárban,egy hűvös esőcseppben.
Te vagy a falevél,mit felkap a szél,
Te vagy a szél,mi arcomhoz ér.
Ott vagy egy dalban egy névben egy hangban,
Hallak a csendben,hallak a zajban.
Téged látlak mikor felnyílik a szemem,
S ha álomba merülök újra Te vagy velem.
Mindig közel vagy mégis oly távol,
Én tudom egyedül hogy mennyire hiányzol!!!
Mikor rózsát látok Te jutsz az eszembe,
ha a neved hallom könny szökik a szemembe.
Nehogy azt hidd, hogy el foglak feledni,
mert én Téged örökké foglak szeretni.
Hiányod fáj nagyon
Magányomban köszönt az est
Egy hosszú fáradt nap után,
Tekintetem megpihen
Szűk szobám kopár falán.
Ágyam szélén kuporgok,
Emlékek képe hívogat,
Feledném, de nem tudom,
Reszketőn ölelem árva sorsomat.
Fonalát szövi a csend
Hálóját vetette ki rám,
Mély barázdát szánt lelkemen
Fájdalmasan a magány.
Néma könnyeket hullajtok,
Feléd indul újra képzeletem,
Nevedet kiáltom hangtalan,
Arcomat a párnámba temetem.
A szunnyadó mécses lángja
Fájdalmat karcol a kopár falon,
Felsírok mint egy kisgyerek,
Mert hiányod fáj nagyon.
Itt vagyok hozzád közel,
De hangom még sem hallod.
Elmentél oda, túlra át,
Hol nem érnek utol a sóhajok.
Síremléked boltívén
Némán gubbaszt egy fekete madár.
Velem együtt gyászolja azt, hogy nem vagy,
Hogy veled kihunyt egy fénysugár.
Lehajtom fejem fejfádra,
Szememből az emlékezés könnye csorog,
Szívembe szúrnak emlék szilánkok,
Jéggé dermednek fenn a csillagok...
Nézd az esőcseppet,ahogy végiggördül az ablakon!
Nézd a könnycseppet,ahogy lecsordul az arcomon!
Kint esik az eső,kopognak a cseppek sírodon.
El sem búcsúzhattam, elrohant az alkalom.
Fájó szívvel gondolok Rád
minden keserves nap.
Minden pillanat ajándék,
amit az emléked ad.
Kis csillagként ragyogsz fent az égen,
hiányodat szívemben örökké érzem.
Elfeledni Téged soha nem tudlak,
várom a napot, mikor újra két karomba foglak!
Nem búcsúztál el, a halál erősebb volt nálad,
magány telepszik majd szépen lassan a régi, kicsi házra.
Ahol sokat hülyéskedtünk te meg én,
mert még akkor nem is sejthettem, hogy neked is egyszer itt a vég.
Hiányzik egy érzés, egy szó, egy élet.
Hiányzik minden, mi körülölelt Téged.
Kedves melegséged, óvó karjaid.
Szemed fénye, mosolygó ajkaid.
Te azért szerettél mindig, aki vagyok.
Amit Te adtál, mástól nem kaphatok.
Az égre nézek, hol egy csillag ragyog.
Tudom...őriznek Téged az angyalok.
Elmentél messzire, távol a világtól.
De szívemben emléked örökké lángol.
Perzselő tüze sokszor meg-megéget.
Teremtőm óvd Őt, csak erre kérlek.
Ne tudja meg soha senki, ne tudják meg az emberek,
Hogy a szívnek meghasadni mosolyogva is lehet.
Ma zúg a szél, töri az ágat,
Sajog a szív, ha feldúlja a bánat,
Vihar után csendes lesz a táj,
De a szív ezután is fáj.
Ha a fa veszít is ágat,
Jön a tavasz, hoz helyette százat.
De ha a szívet bánat érte,
A fájdalomnak soha nem lesz vége.
Ha kell veletek vagyok
Sziasztok, ugyan engem most nem láthattok,
De lélekben mégis itt vagyok.
Bármi is történik veletek
Innen a mennyből figyellek bennetek.
Ha most lecsukjátok a szemetek,
Én ott leszek előttetek.
És ha eljön az idő még találkozunk,
Ezért most nem is búcsúzkodom.
Csak annyit kérek szeressetek,
Ahogy én is tettem azt veletek.
Sötét van a táj meg se rezzen, Valaki egy rózsát tart épp kezében. Elindul a sírok között,valakit keres A tövisektől keze már nagyon sebes. Egy könnny csordul le arcáról Szive meghasad a bánattól. Legszívesebben üvöltene az éjszakába, Ordítana a legsötétebb magányába. Jobbra néz és meglátja a márványfedőt, Ezer sír közül is felismerné őt. Csendben odamegy közel hajol, És újra elolvassa a feliratot, Melyet már kivülről tud, Agyában száz meg száz emlék fut. "Élt és halt mint minden angyal, Emlékezzünk rá néma szavakkal." És ő ki a rózsát szorongatta, Most a sírra borul és zokog miatta. Nem érti hogy képes még az életre, Úgy hogy közben magányra van ítélve.
Nem az a fájdalom amitől könnyes lesz a szem,
hanem amit egy életen át hordozunk csendesen.
Nehéz elfogadni, mi a világot jelentette nem rég.
Az mára nem más, mint féltve őrzött emlék.
Hiányodat elviselni nem megy oly könnyen.
Akárhányszor rád gondolok, kicsordul a könnyem.
Most csend van, újra sötétben állok.
Fénysugarat már csak álmaimban látok.
A jót, mi köztünk volt, ne felejtsd el kérlek,
Mert a távolból szeretlek én Téged!
Pityu 1962.09.19 - 2008.08.29.
(Fajka István)
Született:
1962. 9. 19., Cegléd,
Meghalt: 2008. 8. 29., Törtel
Életének 46. évében hunyt el, számunkra a legjobb ember,
a legjobb zenész és a legjobb barát volt,
kit nagyon sokan szerettek és még mindíg szeretnek,
és nem hiszik el, hogy már nincs többé köztünk.
Emléked örökké a szívünkben él tovább.
Van egy lány a földön,
ki nagyon szeret Téged
Még az életét is feláldozná Érted.
De hiába tenné, vissza már nem kaphat,
Hisz Te már a lelked az égieknek adtad.
Összetört a szíve, bánat lett a társa
Helyét a világban többé nem találja.
Simogatja sírod, gyertyákat gyújt Érted
Te pedig őt fentről szomorúan nézed.
Néha felnéz, megkérdezi hiányzik e Neked,
De ő nem hallhatja mi rá a felelet.
Érted fájó szívét nem vigasztalhatod,
Könnyáztatta arcát nem simogathatod.
Ha majd egyszer ő is odakerül hozzád,
Elmondhatod Neki miként szóltál hozzá.
Elmondhatod azt is, mennyire vártad őt,
S Neked mennyire fájt, hogy nem segíthetted őt.
----------------------------------------
Köszönöm mindenkinek a Pityuért gyújtott
gyertyákat.
----------------------------------------
Pityu emlék videói a yutubon találhatóak.
|
 |