Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,
hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.
A halál miatti elkeseredés
Elpusztította magát a szeretetem tárgyát,
Ám a halál ténye
Nem pusztíthatja el mindazt, amit tőled kaptam.
Kezdek rádöbbenni, hogy az életedre kell gondolnom,
nem pedig a halálodra, és arra, hogy elmentél közülünk.

Életem része volt Ő,
célja és öröme,
Nélküle sötét van,
a nappal is fekete.
Kegyetlen a fájdalom,
az egekig ér,
Kérlek téged Istenem,
szeresd őt, Úgy mint ahogyan én!

Ircsi

50 évesen itt hagytál mindent,
Bíztam, hogy meggyógyulsz, de sajnos nem így lett.
Olyan jó lenne, ha mellettem lennél,
Űr maradt utánad, mikor elmentél.
Azóta is sokszor szükségem lett volna még Rád,
Egy Apára, barátra, sokat gondolok Rád.
Nehezen viseltem az első éveket Nélküled,
Édesapám, még mindig szeretlek Tégedet.
Szeretni foglak, addig amíg csak élek,
Nincs kinek elmondjam, hogy nehéz az élet.
Tudom, ha még mindig köztünk lehetnél,
Panaszommal hozzád, bátran mehetnék.
Vigaszt nyújtanál, ahogy tetted is valaha,
Ezért is hiányzol, Drága ÉDESAPA!

Ancsi és Encsi

Én a magas égre néztem, önzőn,
s nem láttam, hogy itt a földön
kihunyni készül egy gyertya-láng.
Apám elment, s ott a sírnál,
ahonnan még egyszer visszanézett,
sírtam, s nem gondoltam semmi szépet.
Most az idő már új lapot nyitott,
s a szavak miket számba adott,
megértek talán, hogy formát öltsenek.
Apu, most elmondom Neked,
amit úgy is tudtál, bízom benne,
bár nem volt szavakba öntve,
hogy erős karó voltál nekem
sorsom orkános szelében.
Hajóm alatt Te voltál a hullám,
s árbocomon a vitorla,
mi sérült életemet gyengéden
biztonságos partra sodorta.
Fészek voltál, ahová visszaszállhatott
lelkem. ez az örök vándorló madár,
s röptettél, mikor hívott a látóhatár.
Nem kérdeztem meg soha Tőled,
hogy beváltottam-e reményeidet,
mikor kóborlásaimra indulva
arcomra csókoltál útlevelet.
Nem mondtam el soha, mit álmodtam,
pedig álmaimat is Tőled kaptam,
most már tudom, mert úgy váltak valóra
mintha abban is a Te kezed volna.
Most felnézek, és kinyitom az eget
még egy percre, hogy elmondjam Neked,
hogy megnyugtassalak, nem vagyok árva,
mert itt vagy velem, a lelkembe zárva,
a most én őrizlek, védelek,
míg felettem is elszállnak a hűtlen évek.
S mielőtt bezárulna az ég,
még két szót felkiáltanék,
mit ritkán mondtam, azután elengedlek:
Apu, szeretlek!

ÉRTED ÉGJEN ÖRÖK SZERETETTEL:

Álomangyal

"Csak álmomban látlak annyi magány után, most hallgatok!
Részeg vagyok, de nélküled úgy szomjazom!
Furcsa árnyak az égen, elkísérnek hozzád!
Mikor erősen érzem a vihar szagát, megfagyok!


Néha még az égen kereslek!
Tudom, hogy a Földön nem találnék rád!
Néha még a mélyben kereslek!
Már tudom, az angyalom vagy,
És álmomban vigyázol rám!
Csak hallgatok... hallgatok...

Apró kis gyermek egy székből feléd mutat.
A szemében látom a fényed, kicsit idősebb vagy.
Olyan zavaros most ez az álom,
Ahogy látom a gyerekszobát!
Pöttyös kis ruhában forogsz-forogsz,
Felém nevetsz, és én boldog vagyok!

Néha még az égen kereslek!
Tudom, hogy a Földön nem találnék rád!
Néha még a mélyben kereslek!
Már tudom, az angyalom vagy,
És álmomban vigyázol rám!
Csak hallgatok...vége már,
Egy utolsó mondat még a fejemben jár,
Hallgatom, álmodom,
Most magunkat látom és én veled vagyok!

Néha még az égen kereslek!
Tudom, hogy a Földön nem találnék rád!
Néha még a mélyben kereslek!
Már tudom, az angyalom vagy,
És álmomban vigyázol rám!
Csak hallgatok...hallgatok...
Csak álmomban látlak annyi magány után, most hallgatok!"

imikimi - Customize Your World! Mit tegyek, ha megöl a hiánya, Mit tegyek, ha szívem ég de hiába, Mit tegyek, ha nélküle üresek a napok, Mit tegyek, ha mindennap róla álmodom, Mit tegyek, ha mindenről ő jut az eszembe, Mit tegyek, ha fényképét nézem könny szökik szemembe, Mit tegyek? Valaki mondja meg mit tegyek? Hisz emléke nélkül egy napot sem élhetek meg ...!

imikimi - Customize Your World! Életem része volt Ő, célja és öröme, Nélküle sötét van, a nappal is fekete. Kegyetlen a fájdalom, az egekig ér, Kérlek téged Istenem, szeresd őt, Úgy mint ahogyan én!

imikimi - Customize Your World! „ Csak pár évet, pár hónapot, a végtelenben egy napot Alszol egyedül kedvesem. Csak egyet álmodsz, és jövök, A földön itt misem örök, S melletted leszek újra én. És rád roskadok. Mindenem. Ott messze túl a Mindenen, Újra eggyé forradunk. Köröttünk zeng a végtelen, De túl a földi életen Nem érhet többé semmi vész. S újra viselem gondodat, Csak még pár földi dolgomat Elvégzem, s aztán jövök. Addig az álmod szép legyen, A másvilági réteken Szebbek talán az álmok is. Aludj, aludj, s már ott vagyok, A végtelenben egy napot Aludjál addig, kedvesem.” Szeretlek drága kicsi lányom. Míg élek fájni fog a hiányod. Nyugodj békében drága kicsi Angyalkám.

Állok a sírodnál, merengek,
Fejemben emlékek keringenek.
Míg a sírod rendezgetem,
Apám, könnyem törölgetem.

Sírva gondolok mosolygó arcodra,
Biztonságot adó két erős karodra.
Erős voltál, nem panaszkodtál,
Némán tűrted a kínok-kínját.

Hervadtál, mint vázában a rózsa,
Szívemben nagy űr tátong azóta!
Nem haltál meg, itt vagy velünk,
Napról-napra emlegetünk.

Holtod után is szeretünk,
Nem! El soha sem feledünk.
Hantodon nyílik a szegfű, a rózsa,
Szívünkben nem halványul emléked soha.

Temetőben míg virul a virág,
Szomorúan gondolunk mi RÁD.
Számtalamszor kiálltanám,
Kisírt szemekkel: APUKÁM!!!!!!!!

Jó lenne újra beszélgetni Veled,

Melléd ülni, s kezemben tartani kezed.

Elmesélni neked, ha boldog vagyok,

vagy ha a bánat cseppje szememben ragyog.

Hiányzol és néha nem igazán értem,

miért mennek el azok, kik fontosak nékem.

Fáj, ha Rád gondolok s megszakad a szívem,

bár hetek teltek el, de kín gyötrinlelkem.

Pisti szeretlek! Bár gondolom tudod,

hogy szívemben egy zugot csak számodra tartok.

Itt mindíg lesz helyed, és biztosan érzem,

találkozunk mi még valahol a létben.

Sírni volna kedvem!
Sírni és zokogni,
a bánatot kitombolni,
törni, zúzni az emléket,
a szívemből kiirtani.

Sírni volna kedvem!
Sírni s ordítani,
fájdalmam elzavarni,
kikergetni a világból,
s örökre elfeledni.

Sírni volna kedvem!
Sírni, de nevetve,
sikoltva s észt veszve,
kiröhögni a bánatot
mely lelkemet elvette.

SZERETLEK

Tudjuk, az a hely, ahová örökre költözött,
Ahol hófehér ruhába öltözött,
Ott nincs több gond, nincs fájdalom,
Csak Isten békéje s a nyugalom.

Mégis az emlékezés könnyei bukkannak elő,
De a szívben ott van a végtelen erő,
Melyet Ő is őrzött mindig szüntelen,
S Ő sem akarná, hogy rajta lakat legyen.

A könnyeink akkor édes vízzé válnak,
Magával sodorja mindazt, ami bánat.
S halljuk a hangját, ahogy azt kéri tőlünk,
Legyen az Ő szeretete minden ölelésünk…

A lelkem még keres,
A tudatom tagad.
Mit érzek? Mondanám, de nincs rá szó.
Olyasmi ez, mi nem kimondható.

Mert szavakkal elmondani nem lehet,
Mily mérhetetlen a szeretet,
Mit irántad érzek.
Csak tétován nézek,

De szólni nem tudok.
Nem, nem állnak össze a mondatok.
Beszélnék, de a hang torkomban reked,
S csak annyit tudok suttogni Neked:

HIÁNYZOL.

imikimi - sharing creativity

"Nincs még egy olyan ember kinek mondhatnám, hogy fiam.
Hiányzik szava, hiányzik kedves mosolya,
Hiányzik barna szeme, s barna haja,
De leginkább ő maga,
Mert ő volt a világ legjobb kisfia."

imikimi - sharing creativity

"Egy utolsót lobbant a gyertya még,
majd végleg elveszítette a fényt,
mit annyira óvott két kezem,
mit még annyira akart látni szemem.
Gyertyám fénye egykor oly gyönyörűen égett,
biztos megtetszett odafönt az égnek
Elkérte hát tőlem, hiába remegtem érte,
s hullat viaszkönnycseppet, ha felnézek az égre
Egyszer majd újra öleli kezem,
addig csak lentről figyelem
De a mécsest mi szívemben érte ég,
már nem veheti el tőlem az ég."

imikimi - sharing creativity

Egy érzelem,
mely magával ragad.
Mosolygós arcod képe
örökre itt marad.

Álmatlan éjszakák sora
gyorsan elszalad,
S azt érzem napról-napra,
a szívem megszakad.

Ma éjjel álmomban levelet álmodtam
néked.
Különös levél volt, papírja, betűje
fénylett.
Csak írtam, csak írtam, már volt a levél vagy
száz sor,
de bármit akartam, mindig csak azt írtam:
Hiányzol!
Ó, mi mindent írtam, a szívem a papíron
vérzett.
- Mielőtt meghalnék, ugye hogy látlak még
Téged?!
De köztünk a távol, a szörnyű, a kegyetlen
távol,
és írtam és írtam, már több volt a levél, mint
száz sor.
Csak írtam, csak írtam, a levélből hosszú
regény lett,
már pirkadt a hajnal, míg végre a levelem
kész lett,
és olvasni kezdtem, és olvastam, olvastam
százszor,
de nem volt más írva a sok, sok papírra, csak:
Hiányzol!
Ó, Hiányzol ó hiányzol! Így sikoltott benne a
lelkem,
csak ezt tudtam írni, a tollamat bármint
vezettem,
és szememből akkor, jaj, hullani kezdett a
zápor,
a levélre hullott, és mind elmosódott a
a száz sor...
Csupán egy szó fénylett, de Te az egészet
megérted, megérted,
HIÁNYZOL!!!!!!!!!

imikimi - Customize Your World!

Fényképed mellett ülve...
Rád emlékezem...
A fájdalom a szót belőlem teljesen kiűzte...
S most csak könnyezem... könnyezem...

Összetört, érzékeny szívem...
Szemem a könnyektől ázik...
Nincs erőm arra hogy elhiggyem...
Lelked már máshol virágzik...

A mécses fényében...
Csendben rád várok... csak várok...
Emléked tovább él én bennem...
s mindent mi te voltál a szívembe zárok

imikimi - sharing creativity

Elengedni olyan nehéz Téged,
Mégis tudom,Te ezt kéred.
Szabadon szárnyalhat boldog lelked,
Én viszont a magánytól nagyon-nagyon félek!
S mégis hagyom,hogy boldog légy a mennyben,
Hagynom kell,s elengednem,így lesz szabad lelkem s lelked.
Te csak repülj minden kékségen,csillagokon át,
S várj engem,ha majd időm lejárt.
Igérni?Mit is tudnék Neked?
Csak annyit,hogy örökkön-örökké szeretlek!

Ha az égen lemegy a nap,
Te akkor is mindig az eszembe vagy.
Te vagy reménységem csillaga,
És e csillag nélkül sötét az éjszaka.

….kezemben vigasz virág, csokorba hozom neked
de ha akarod, elédrakom azt a hegyet

ligetet, napot, holdat, csillagot, vagy a csendet
cseppjéig iszom a folyót, fenyítem a tengert
hátamra zsákként veszem bánatod, csak megpihenj
holnap már mosolyogj, a Mindent is elviszem
az időt visszafordítom, ujjammal csettintek!
nézd! fényt varázsolok, lábujjra állva keringek!

szívem szakad meg érted… gyász… nagyon fáj
kezemben csokor virág, neked hozom…
örökké már…!

imikimi - sharing creativity

Szívünk lángja Érted lobban,
de a Te szíved már nem felel.
Lelkünk végtelen fájdalmában örökké létezel.
Néma órák halk percei a szavaidat suttogják
Belül tudjuk, lelkünk még egyszer viszontlát.
Távol vagy tőlünk, mégis oly közel,
mert a szívünk mélyén rejtettünk el.

imikimi - sharing creativity

Drága Egyetlenem, édes kicsi Gabcsikám!
Egy könnycsepp hull a földre,
s bámulok némán a semmiségbe.
Az érzés, hogy elvesztettem,
magával ragad a mélybe.

"Most égi autópályán tartod az iramot.
szabad lettél, mint a madár,
mert nincs sebesség határ!
A mennyország vár,
s te hajtasz tovább……
Égi szervizekben dolgozol már
törött Kawasakik és Hondák,
régi motoros cimborák.
De mind kik itt maradtunk,
hiányodat látjuk,
s a felhőkre nézve
Néha rólad álmodunk.
Égi motoros menj hát utadra,
S fentről vigyázz ránk! ”

"Bánatunkban nincs ki vigasztaljon,
zaklatott lelkünkben mindent helyre
rakjon.
Simogató hangod emlék mindörökre,
Itt őrizzük amig élünk belül a szivünkben."

"Csendesen alszik, megpihent végleg,
angyalok bölcsője ringatja már.
Nem jöhet vissza, hiába hívjuk,
emléke szívünkben otthont talál...

Becsukott szemmel még látom a lelkét,
ki mellettem ül, és nékem mesél...
Nem maradt utánad, más csak az emlék
Örökké szeretlek bárhol legyél!"

….kezemben vigasz virág, csokorba hozom neked
de ha akarod, elédrakom azt a hegyet

ligetet, napot, holdat, csillagot, vagy a csendet
cseppjéig iszom a folyót, fenyítem a tengert
hátamra zsákként veszem bánatod, csak megpihenj
holnap már mosolyogj, a Mindent is elviszem
az időt visszafordítom, ujjammal csettintek!
nézd! fényt varázsolok, lábujjra állva keringek!

szívem szakad meg érted… gyász… nagyon fáj
kezemben csokor virág, neked hozom…
örökké már…!

Már hűvösek az éjek, s ha lemegy a nap
Én félek az álomtól mely néha becsap,
Téged látlak, mintha csak élnél,
Gyönyörű száddal hozzám beszélnél.

Nem lehetsz itt, csak az emléked,
Rád gondolok, s a fájdalom éget,
Minden múltat, a jelent s a jövőt,
Mindent, mit a képzeletem szőtt!


Elmúlik minden egyszer véget ér,
Nem mondtál semmit, csak szó nélkül elmentél,
Látod itt vagyok, minden nap várom, hogy újra visszatérj.

"Gondolatodtól búcsúzni nem fogok,
Minek, hiszen úgysem tudok.
Csak azt akarom, tudd mennyire szeretlek,
S hogy téged soha el nem feledlek"

Csak nézlek, és arról álmodom,
Hogy majd hamarosan
ismét a kezed fogom
És mindig érzem
A virágot,
A tavaszt
A Csókokat
és az akác-mézet,mely
ÉGET

Meggygyújtok egy gyertyát Érted,

S közben azt kívánom, legyen

Nagyon Boldog mostani Életed.

Kérem a jó Istent , és az Angyalokat,

Segítsék mennybéli sorsodat.

Legyen minden pillanatod vidám és Boldog,

Ott már nem lehet semmi gondod.

Kiket itt hagytál, mindenki szeret,

S ez a szeretet Téged boldoggá tehet.

Ez másképp nem is lehet, hiszen Téged ,

Nagyon sok ember SZERET!!!!!!!!!!!!!

Hogy milyen volt?

Különb, mint a többi.
Százszor is ezerszer is...
És mennyi jót tudott volna tenni.
Az ég is csak az ilyet szereti!
Az ablakon át, ha a csillagokra nézel,
Ő is ott van köztük valahol.
Kérte az időt, de az meg nem áll.
Hitvány győzedelmed ez!
Ostoba vagy halál!

Egy szó
Mi fényesebb a csillagoknál,
Mi sebesebb a gyorsvonatnál,
Mi erősebb a zord halálnál,
Mi gyengédebb a fuvolánál.

Egy gondolat,
Mi körös-körül jár fejemben,
Mi nem nyugszik régóta bennem,
Mivel ébredek és lefekszem,
Mit számban hordoz leheletem.

Egy hang,
Mi távolból is fülemben cseng,
Mit százezerből felismerek.

Egy érzés,
Mi már örökké bennem él,
Mi most is a szívemben zenél,
Mi éltet és mindig reményt ad,
Ez az mi örök fényt ad.

"Téged látlak a felkelő napban,
a Te hangodat hallom egy csöndes madárdalban.
Téged látlak egy távoli hegyben,
egy fényes napsugárban, egy hűvös esőcseppben.
Te vagy a falevél, mit felkap a szél,
Te vagy a szél, mi az arcomhoz ér.
Ott vagy egy dalban, egy névben, egy hangban,
hallak a csöndben, hallak a zajban.
Mindig Téged látlak, mikor felnyílik a szemem,
s ha álomba merülök, újra Te vagy velem.
Mindig közel vagy, mégis oly távol,
én tudom egyedül,mennyire HIÁNYZOL! "

imikimi - Customize Your World!

"Csöndben merengve bámulok előre,
megállt az élet, megállt egy időre.
Bárhol is kereslek, nem látlak sehol,
felkavartad lelkem, szívem már gyászol.
Szememből könnycsepp halkan csordogál,
nincsen már másom, csak emlék mit itt hagytál."

imikimi - Customize Your World!

"Egy utolsót lobbant a gyertya még,
majd végleg elveszítette a fényt,
mit annyira óvott két kezem,
mit még annyira akart látni szemem.
Gyertyám fénye egykor oly gyönyörűen égett,
biztos megtetszett odafönt az égnek
Elkérte hát tőlem, hiába remegtem érte,
s hullat viaszkönnycseppet, ha felnézek az égre
Egyszer majd újra öleli kezem,
addig csak lentről figyelem
De a mécsest mi szívemben érte ég,
már nem veheti el tőlem az ég."

imikimi - Customize Your World!

"Az életből Neki kevés járt,
örömet, szépet hiába várt.
A kegyetlen halál mindent összetépett,
szívünkben örök fájdalmat vésett."

"Hiányod éget, sajogva, fájva
Nem hozhat vissza a gyertya lángja
Lelked velem van, arcomhoz simul
Lábam önkéntelen is sírodhoz indul.

Visznek ők hozzád, nem nézek semerre
Csak a temetőben a Te drága képedre
Sajnos csak ott láthatlak már Téged
De mindig velem lesz drága emléked."

Köszönöm Arni és Jeep édesanyjának,hogy nem hagyják kialudni ezt a gyertyát...

Ne fájjon semmi,légy nagyon boldog,
Hisz minden gyertya fénye,csak Te érted lobog.
Kihunynak a fények,elmúlnak az évek,
Mi velem marad:a régi emlékek.
Mért kellett Neked oly sokat szenvedni?
Mért nem tudtalak Téged megmenteni?
Azt hittem megtud tartani szeretetem,
De elmentél ,és semmim nem maradt nekem.

imikimi - sharing creativity

"Egy hosszú pillanat alatt utaztál Égi országba,
Szeretteidnek hatalmas fájdalmat hátrahagyva.
Senki nem kérdezte Tőled, akarsz-e menni,
Senki nem kérdezte Tőled, akarsz-e maradni.
A Sors döntött helyetted ,drága Gabika.
Szeretteid szíve majd megszakad azóta.
Remélem, az Égi ország angyalai,
Boldoggá teszik égi napjaid.
Remélem, látod a szeretteid fájó könnyeit,
És Angyalkaként letörlöd a bánat jeleit.
Csókot lehelsz drága Édesanyád homlokára,
Álmaiban ott vagy szerető ölelésére várva.
Hiszen szeretete él és örökre veled van,
Ugye tudod ezt ott fenn, drága Gabika?
Nagyon szeresd tovább Őt onnan fentről,
S mindenkit, ki tovább szeret a Földről.
Égi országban álmod békés, boldog legyen,
De ha ébredezel, nézz le reánk idelenn.
Emléked mindig él a szerető szívekben,
Amíg Ők élnek, Te is élsz "idelenn"

"Kit szeretünk mért hagy itt?
Istenem mért megy el?
Hisz Ő is csak tebenned hit!!!
Mond akkor mért vetted el?"

Az én fiam elment, akit szerettem.
Az én fiam volt a mindenem.
Búcsú nélkül itthagyott.
Utána csak üresség maradott.
Láttam Őt nevetni boldogan.
Hallottam a legszebb szavakat,
amiket ember csak mondhatott,
De elment, s a szívem megfagyott.
Az én fiam meghalt, akit szerettem.
Az én fiam magával vitte mindenem.

Drága Gabika nagyon sokat gondolunk
Rád nagyon fájó, hogy ilyen módon kell
emlékeznünk Rád. A gyászunk fájdalmas
és örökké tart,drága egyettlen és
imádott gyermekeink elvesztése
miatt.Üres az életünk nélkületek és
csak az emlékeiteknek élünk amíg élünk!

Nehéz keresztet tettél a vállamra Uram. Nehéz keresztemnek, fájdalmas ára van. Cipelem, de lépni már tőle alig tudok. Úgy érzem, terhétől összeroskadok. Lábam kövek között botlik, megbicsaklik, Arcom, porba esve ólom könnytől ázik. Meredek út vezet hegynek tetejére, Nem látom, milyen lesz az utamnak vége! Ott ragyog az arcod, biztosan tudom, S ha majd hozzád érek, meg is láthatom. Adj erőt, hogy tudjak tiszta szívvel hinni, s egy darabon segíts a keresztet vinni!

Meggyötört lelkemben csupa könny és bánat. A virágos rét nélküled sivár és száraz. Megszakad a szívem, mert örök búcsút vettél. Csillagok közt Te, a legfényesebb lettél! Angyali mosolyod nem ragyog rám többé, De Te a szívemben élsz mindörökké!

Elmentél, s nem kérdeztél, hiányod milyen érzés. Itt hagytál minket ez nem is kérdés, mosolyod már csak halvány emlék. Emlék, melyet el sosem felednék, de az idő homályosítja az elmét. Testemen érzem a meleg ölelést, a vele járó örök megbékélést. Az illatod érzem, oly kellemes de mégis éget. Fáj, mint minden ami rád emlékeztet. Ezekkel most mi is kezdjek? Ha őrzöm, csak nekem rossz. Ha feledni akarom, újabb bánatot okoz. Mondd, mit hoz a sorsom? Egyszer még újra láthatom? Csak egy mosoly, csak egy ölelés, ez volna mit kérnék. De nem lehet, mert elmentél, s ami volt már emlék!

Egy lány, virággal a kezében áll a sírnál, ha belelátnál szívébe, te is vele sírnál. Ha csak az emlékét őrizzük meg, máris szebb világ lesz. Mert nem alszik ki a láng, mely láng csak ránk vigyáz. Mélyen legbelül szívünkben, örökké ottmarad emlékezetünkben. Emlékezzünk rá egy szál virággal, hisz az élet telis teli van hibákkal. Minden nap feltesszük a kérdést, vele együtt a fájó érzést. Miért? Miért pont neked kellett menned? Hisz még itt annyi mindent kellett volna tenned. Csak kérdezünk, és válaszra várunk, egy szál virággal a sírja mellé állunk. Mintha angyalok könnyei hullanának az égből, így fejezve ki részvétüket tiszta szívből. És felnézek az égre, csodálkozva merengek a mesziségbe. És hirtelen, mintha valaki szólna hozzám, mondván: szerettem az életet, de elfogadtam a végzetet. S ezt már tovább nem bírom, könnyeimmel a földet itatom. A földet, mellyel te is eggyé váltál, s a testedből kibontakozva az égbe szálltál. S már nem fáj, mert úgy gondolok rád, kire ott fent egy csodás világ vár. Egy csodás világ, melyre mi is várunk, hol álmainkban eggyé válunk. Lelked egy része velünk marad, s a kor, az idő velünk csak halad. De te végigkíséred utunk életünk során, bármerre is jutunk. Szerettünk itt a földön, és most szeretünk ott fent is téged, szeretünk szívünkben, lelkünkben, szeretünk, mert te vagy nekünk az egyetlen. Lásd, szememből könny csordul, szívemben valami megmozdul. Hisz már tudom, jobb neked, az angyalok vigyázzák lelkedet. S végül fogadd el ezt a különleges világot, mely könmnyeimtől megázott, mert ez a virág mindig virágzik, szívünkben minden nap más színben pompázik

Álmomból ha kelt a hajnal, Mellettem van az őrangyal, Két kezemet összeteszi, Hálaimám égbe viszi. Ha napközben veszedelem Kerülgetné lelkem-testem, Őrangyalom mellettem van, S megvédelmez minden bajban. Ha szememre jő az álom, angyalomhoz száll fohászom... S csöndes, nyugodt lesz éjszakám, Mert ő híven vigyáz reám.

Mert messze vagy, mert messze vagy,

Olthatatlan a szomjúságom,

Hangodat hogyha hallanám,

nem lenne több szomorúságom!

Hogyha látnám szép arcodat,

Le nem venném a szemem róla,

S titkon néznélek éjjel is,

Álmodban, amikor nem tudsz róla!

Árnyékvilágban jársz most egyedül,
lépteid alatt nem zizzen levél, se
fűszál meg nem hajlik, s én
követlek a túlsó partig, ahonnan
még visszaintesz nekem, de
ezt csak én látom, más senki sem.
Lábad nyomát lassan és könyörtelenül befújja hóval a
hideg tél, az éj sötétje eltakar,
s csak én tudom, hogy itt voltál,
s elköszöntél...

Világ voltál szívemben,
csillaggal teli égbolt,
kitöltötted lelkemet,
s mosolygott a vén Hold.

Te voltál a mindenem,
a szemem csillogása,
de elmentél, elhagytál,
most könnyes ragyogása.

Csillagtalan éjszakák
a nappalok is nékem,
emlékek közt vergődöm,
csak ennyi lett a részem.

Felemelem fejem,
úgy próbálok járni,
hazudok a szívnek,
hogy ne tudjon fájni.

Csitítom magam, hogy ne sírjak,
hogy semmi szomorút ne írjak:
maradjon meg a néma bánat,
ott bent a szívben, önmagának!

Kinek beszéljek, tán a szélnek?
vagy fönt a ködös szürke égnek,
esőnek, hónak, zivatarnak,
panaszkodjam hideg falaknak?

Kedveseimtől elszakítva,
így maradtam, így kifosztva,
kinek zokogjam, tán a szélnek!?
szívemben felsír a bánat,
de csak befelé önmagának!

Szerettem valakit tiszta szívvel, De Ő elment s itt hagyot engem, Sokat sírok szenvedek érte, Úgy hiányzik szívemnek Ő, mert szerettem. Már az emlékek, elengedni sosem fognak. De én sem erőlködöm , hogy elhadjam. Tengernyi könnycsepp hull a szememből, Mert én az életemnél is jobban tudtam szeretni Őt. A fájdalom és a halál kegyetlen emléke. Ó, ha most látnád meg gyötört szívemet, Bolyongok az éjszakában, a kiutat keresem, Nem vagy itt velem, hogy meg hallgasd szívemet.

Hiányoztok Drága Lelkek Kik már a mennyben vagytok, Ti sem gondoltátok, hogy magatok után Ilyen nagy űrt hagytok. Fájó szívvel gondolunk mi Minden nap Tirátok, S nem tudhatjuk odafentről Ebből Ti mit láttok. Nem búcsúzunk, hisz szívünkben Megmarad a helyetek, S reméljük hogy egyszer majd Találkozunk Veletek!

Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát. Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem a hiányodat. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul.

Anya indulnom kell, csak fáj, hogy könnyezel Ugye érzed azt, hogy a szívemben maradsz Anya indulnom kell, tudod, vár egy másik hely Mit is mondhatnék, itt a szó már nem elég Anya indulnom kell, ide nem kísérhetsz el Ott már várnak rég Ne sírj, kérlek, ne sírj! Örökké Veled, Veletek leszek!

Egy szó Mi fényesebb a csillagoknál, Mi sebesebb a gyorsvonatnál, Mi erősebb a zord halálnál, Mi gyengédebb a fuvolánál. Egy gondolat, Mi körös-körül jár fejemben, Mi nem nyugszik régóta bennem, Mivel ébredek és lefekszem, Mit számban hordoz leheletem. Egy hang, Mi távolból is fülemben cseng, Mit százezerből felismerek. Egy érzés, Mi már örökké bennem él, Mi most is a szívemben zenél, Mi éltet és mindig reményt ad, Ez az mi örök fényt ad.

Anya, én haza akarok menni és áramszünetkor gyertyalángot nézni törökülésben ülni a földön és a ropogó fényeket lesni a tűzön, a cserépkályhán sütni meg a pirítóst nem baj, hogy feketült, akkor az enyém volt és nézni amint kártyacsatát játsztok kívülről figyelni a felnőtti világot. Felülni a fára minél magasabbra s könyvet olvasni, hol senki nem látja, vagy csak figyelni a Napot fenn a mesében s nem keresni okát miért is van ott fenn, és így gyönyörködni, ahogy felhők közt átfut hunyorgó szememen át formázva alakot, és magamhoz ölelni a meggyfának illatát magasból lenézni, mily kicsi a világ. Hallgattam a szelet, túl sokat is régen ahogy átfütyült a szűk kis ajtórésen, de bent akkor meleg volt, szívben és szobában otthon az Otthon volt, akkor még úgy láttam, de most üres csendet ver az ablakon a szél sötétben hallgatom, szürkéket mesél, hol az az otthon, hol a nyugalom jár, Anya, én haza akarok menni már.

"Rég már hogy elmentél tőlünk,üres lett a helyed,hiába keresünk.Úgy mentél el,mint a tavasz virága,sírodba szállt Veled szívünk boldogsága.Nincs olyan nap,perc és óra,hogy Rád ne gondoltunk volna.Sokszor nappal is ébren álmodunk,nevetve jössz felénk,s újra találkozunk...Az álom elszáll,hamar felébredünk,de áldott emléked örökre itt marad velünk.Pihenjél csendesen a porló hant alatt,mi őrizzük szomorúan édes álmodat.Vigaszunk,hogy pihenni mi is ide térünk és az örök hazában megint eggyütt leszünk.Mert a halál után jön az örök élet ott majd Te vársz reánk,s mi átölelünk

Mióta nem vagy, eltűnt lelkemből a fény. Csenddé szelídültek bennem a dallamok. Mindenben és mindenkiben Téged kereslek. Utánad szállnak a fájó sóhajok. Gyakran nézek fel az égre, valami képtelen csodát várok szüntelen. Csodát, amiben megnyílna az ég, s a fényből előtűnve Te jönnél felém csendesen. Mosoly lenne az arcodon, melyből ragyogna rám a szeretet. Futnék, rohannék hozzád, s megfoghatnám végre újra a kezed. Tenyeredbe simítanám arcom, hogy érezzem a bőröd bársonyát, de érintésed helyett, csak a szél simogat, az dúdolja fülembe az elmúlás dalát….Lehunyt szemmel állok a dermedt némaságban. Várom azt, ki tudom, nem jön soha már, aki elvitte az ünnepeim fényét, s aki nélkül olyan vagyok, mint egy szárnyaszegett madár…

Elmentél, s nem kérdeztél, hiányod milyen érzés. Itt hagytál minket ez nem is kérdés, mosolyod már csak halvány emlék. Emlék, melyet el sosem felednék, de az idő homályosítja az elmét. Testemen érzem a meleg ölelést, a vele járó örök megbékélést. Az illatod érzem, oly kellemes de mégis éget. Fáj, mint minden ami rád emlékeztet. Ezekkel most mi is kezdjek? Ha őrzöm, csak nekem rossz. Ha feledni akarom, újabb bánatot okoz. Mondd, mit hoz a sorsom? Egyszer még újra láthatom? Csak egy mosoly, csak egy ölelés, ez volna mit kérnék. De nem lehet, mert elmentél, s ami volt már emlék!

Mint apró kis virág Úgy nyíltál ki szívemben, Szeretettel tápláltalak méhemben. Minden apró mozdulatod kísértem, A végtelenbe üzentem: Drága gyermekem! Megérkeztél s csillagként ragyogsz Szemed az égre festi a Napot. A világot jelented nekem Drága gyermekem!

Az élet elég rövid, mégsem gondolkodunk rajta, Hogy ki az akit szeretünk, kinek segítsünk a bajban, Ki az ki megérdemli, hogy imádkozzunk érte, És ki az aki akár, egy mosollyal is beérte. De az élet hamar elszáll, az emlékekkel együtt, Az egyik nap még öleljük, másnap már temetjük, Csak foltok maradnak, az érintések és képek, De még homályosan is jól lesnek a gyönyörű emlékek. Vajon kik lesznek azok, akik majd emlékeznek rám, Akik könnycseppet ejtenek, a sírkövem szaván, Akik nem felednek majd, mert én olyan ember voltam, Akit szerettek míg éltem, és szeretnek majd holtan. Pedig nem csináltam semmit, egyszerűen éltem, Ugyanúgy mint más, mindig csak reméltem, Reméltem, hogy egyszer emlékem megmarad, Lehet hogy én elmentem, de az élet tovább halad..

Nem tagadhatom meg szívemnek kesergő énekét, Zokog most a szív, mert nem láthatom csillogó két szemét. Hiányzik egy rész belőlem, kitépte a távolság; Te hiányzol most mellőlem; Ez az igazi bátorság. Hisz nehéz azt kimondani, melynek súlya vagyon, Te vagy az ki a szívemnek hiányzik nagyon. S nem csak egy pillanat ez, mely feltör hirtelen, Mert te vagy az, kire vágyakozva gondolok szüntelen.

"Most már alszom zúgó lomb alatt, Ó ne zavarjátok meg édes álmomat. Boruljatok síromra halkan, csendesen, Ne féljetek, nekem most már nem fáj semmi sem. Engemet elfelejteni soha nem lehet, Sajnos meg kell tanulnotok élni nélkülem. Csak az hal meg, akit elfelejtenek, Én örökké élek! Mert nagyon szerettetek. S lehet, hogy nélkülem is eljön a tavasz, de bármily szép is, már nem lesz ugyanaz."

"A csillagok hívták őt maguk közé, Nincsen olyan dolog, amely feledtetné. Drága kincsünként őrizzük emlékét, Rávéssük szívünkre az ő arcképét. Áldásért könyörgünk fiatal szellemének, S egy másik életében együtt leszünk végleg!

Láttam ma Rólad néhány fényképet. Régebben és a közelmultban készültet. Milyen sokat változtál néhány év alatt! Eszembe jutott, hogy biztos nőttél volna néhány centit a nyáron...

Nagyon sokat gondolunk Rád! Velünk vagy mindig.

Csillag volt, mert szívből szeretett,
S mi úgy szerettük, ahogy csak lehetett
Elment tőlünk, mint a lenyugvó nap,
De szívünkben él, és örökké ott marad.

Kacagásom viszi a szél,

s bár nem ölelhet két karod,

a világ neked rólam mesél.

Hangom zenéje betölti füled,

s az égen szemem látod,

hajam borzolja kezed,

mikor ujjad más hajába mártod.

Ne sírj anyu!A fény ahol vagyok,

szerető gyengédséggel vesz körül.

Köröttem minden napfényben ragyog.

És,hidd el sosem vagyok egyedül.

Ne sírj anyu!-Mert fáj ha könnyezel!

Mosolyogj rám és szeress nagyon!

Boldog vagyok,mert te létezel!

S veled maradok ,mert akarom!"

Velem leszel még élek!Nagyon szeretlek kicsim!!!

Hiányzol mindig mindenhol!!

Ha szeretetből olyan sok lenne,
Mint réten a fűszál, jaj de jó is lenne.
A kis köténykémet teleszedném véle.
És mindenkinek adnék aki tőlem kérne.
De a szeretet az nem terem a réten,
Ott lakozik legbelül, az emberi szívben.
Ha figyelnél rája, hallgatnál szavára,
Rád, mint réten a fűszál, annyi áldás szállna!

Csillag volt mert szívből szeretett, S mi úgy szerettük, ahogy csak lehetett. Elment tőlünk, mint a lenyugvó nap, De szívünkben él és örökké ott marad! Szívünkben Élsz, és örökre ott is maradsz, mert te voltál aki az életünket bearanyozta! Reggel mikor felébredek keresem az álmom, de bármerre is nézek, sehol nem találom. Szemembe könny szökik, fáj a valóság, nem foglak már látni többé, tudom, ez az igazság.

Veled álmodtam újra az éjjel s karoddal a múltam nyúlt felém, hozzád simulva, a szívedhez bújtam, te nem láthattad, de sírtam én, mert hiányzol nekem gyermekem. Karjaidban újra vigaszt leltem, mint anyjánál a kisgyerek, és csak némán, hozzád bújva, nyeltem, nyeltem a könnyeket, mert hiányzol nagyon gyermekem.”

Csitítom magam, hogy ne sírjak, hogy semmi szomorút ne írjak: maradjon meg a néma bánat, ott bent a szívben, önmagának! Kinek beszéljek, tán a szélnek? vagy fönt a ködös szürke égnek, esőnek, hónak, zivatarnak, panaszkodjam hideg falaknak? Kedveseimtől elszakítva, így maradtam, így kifosztva, kinek zokogjam, tán a szélnek!? szívemben felsír a bánat, de csak befelé önmagának!

Nem tudom a napot neked adni, sugarával meleget árasztani, de elküldöm neked szívem melegét, áldásként küldöm, legyen a tiéd, nem tudom a napot adni neked, de adom a szeretetemet, ha fontos neked, kezedbe veheted, ha megérint, magaddal viheted!

Nagyon hiányzol!!!

És van itt egy fénykép, amelyről most is ugyanúgy mosolyogsz rám, mint azelőtt ... Vagy mégsem? Néma a mosolyod is, hiába kergetőznek játékos árnyak az arcodon. Nem szólsz már, csak mosolyogsz némán rám. Soha többé nem szólsz már semmit… Lélegzetemet visszafojtva nézem a fényképet, lesem az arcod, a szemed, a szád… Belesajdul a szívem az érzésbe, annyira fáj, hogy már mindig csak egy képről mosolyogsz rám. Halkan beszélek hozzád, aztán egyre hangosabban kérdezek, de nem jön a válasz,- hát válaszolok is, mit tehetnék mást? Válaszolok helyetted is, magamnak, felidézve hangodat, szavaidat. „…én is szeretlek Édesanyám… Itt vagyok bent a szívedben… Mindig veled maradok és vigyázok Rád… Légy nagyon erős, segítek neked mindig, mindenben, ahogy ígértem…”

Kevés a napsugár melege, a folyamok dúló ereje, az esthajnal tünde fénye, az élők minden reménye, hogy elmondjam... Elég a hallgatás csendje, az érzékek kusza rendje, a pillantás láz-melege, a vágyódás néma könnye, hogy elmondjam... Szótlanul ajkaimon nyugvó, szavak nélküli vallomásom, szép szívedbe tán beenged. Mert egyebem nincs, hogy elmondjam... Mennyire hiányzól nekünk, Mennyire szeretünk...

Figyelj most rám, eljött a gyász napja imákat a család sírva kéz összetéve mondja de az éjszakában is van szép csak meg kell látnod szeretned kell az egész családod elment ő akit te szívből szerettél ha kellett érte a világon mindent megtettél figyeltél rá és ez jó szívre utal figyelmességed még szép jövőt sugall összekavart szavak és összegörcsölt mondatok fájdalom képében én csak ennyit mondhatok legyél erős mindig hisz ő ott lesz veled ha baj lesz melletted áll és fogja a kezed segít majd fentről és erőt ad a tudat hogy soha ne feledd azt a szép múltat .

Nézz ki most a sötét éjben, ott az ég varázsa, hol millió égi lámpás, álmaid vigyázza. Lassan sétál a Hold, beragyog mindent, ezüst fényével, hogy Rád álmot hintsen. Legyen békés az álmod, mint a csillagok világa, Ezt kívánom Neked az örök éjszakára!

Világ voltál szívemben, csillaggal teli égbolt, kitöltötted lelkemet, s mosolygott a vén Hold. Te voltál a mindenem, a szemem csillogása, de elmentél, elhagytál, most könnyes ragyogása. Csillagtalan éjszakák a nappalok is nékem, emlékek közt vergődöm, csak ennyi lett a részem. Felemelem fejem, úgy próbálok járni, hazudok a szívnek, hogy ne tudjon fájni.

Minden egyes nap ugyan azt az utcát járom. Még a múltat egyszer majd le nem zárom. Sötét ég alatt erős fény fakad, Megvakít talán, majd a mélybe elragad. Akkor érzem majd, hogy tényleg messze vagy. Nem segítesz fel s a múlt a porban hagy. Égő vágy fogant, de nem tudom hogyan, Hiányzol nagyon, mert túl messze vagy! Melléd bújnék én, de tudom nem lehet, Bármit érzek most, összetörnék bármennyi szívet. Csak, hogy saját szenvedésem enyhítve legyen, Mert te összetörtél már ezernyi helyen. De mégis, veled az élet annyira más volt. Melletted, mint nappal a nap, úgy éjjel, olyan volt a hold. Kitörölted sokszor könnyes szememből a port, S nem hittem, hogy egyszer elmész; a múlt már csak ilyen volt. Túl messze vagy tőlem, túl korán mentél el. Itt hagytál magamba egyedül bezárva, hogy ezt egyedül fogjam fel. Most érzem azt, hogy nélküled e porszem életem, Nem sokat ér már, hiszen nélküled túl nagy a végtelen nekem. Csak mondd, hogy miért könnyes a szemem? Miért mutat mindig az ég felé kezem? Ha választ kapok megértem, de fáj, Ha szemembe nem ment semmi por, de mégis könnyben áll. Érzem most, hogy tényleg messze vagy. Nem segítesz fel s a múlt a porban hagy. Égő vágy fogant, de nem tudom hogyan, Hiányzol nagyon, mert túl messze vagy! Túl messze vagy tőlem, túl korán mentél el. Itt hagytál magamba egyedül bezárva, hogy ezt egyedül fogjam fel. Most érzem azt, hogy nélküled e porszem életem, Nem sokat ér már, hiszen nélküled túl nagy a végtelen nekem.

Egy csillagot akar lelkünk,
Mindig egyet, s arra megyünk.
Ha az utat megtaláljuk
Szép lesz újból a világunk.

Ez a csillag, a szeretet,
Ha akarjuk mindig, lehet.
Hát akarjuk e csillagot
A szívekben csak ragyogjon.

Szemed sugarát nem láthatom, arcodat nem simogathatom.
De amíg élek szívemben Örökre ott a helyed.

Anya, akinek holt gyermeke van,

A fél testével maga is halott,

És húzza, vonja le, a föld felé,

Mit énjéből a földnek átadott.

Anya, akinek holt gyermeke van,

Csak fél szemével néz a napba már,

A másik szeme túl a Mindenen

Holt gyermeke távol nyomában jár.

Úgy jár közöttünk, mint ki messze megy,

Vagy messze útról érkezett imént...

Mint idegen, ki otthont nem talál.

Ki valahol elhagyta fél szívét.

Csak fél szíve vergődik mégis itt,

Aranykalitkában sajgó, bús madár,

Míg itt a földön élő kedvese,

Tilos addig a másik út, határ.

Félkézzel végzi sok-sok dolgait

S hiú viszályok fölött, úgy lebeg

Magasan, minden szennytől mentesen,

Mint akit már nem érnek emberek.

Anya, akinek holt gyermeke van,

Csak félig él, lehúzza őt egy sír

S mikor élő fiára mosolyog,

Az egyik szeme akkor is csak sír.

Várnai Zseni

Legyen Nagyon Békés és Boldog Életed az Angyalok között!!!

Érted égjenek a gyertyák Édesem!!!

Te vagy a Nap, mely lenyugszik este,
Te vagy a Hold, az éjszaka teste.
Te vagy a Csillag, mely szemembe ragyog,
Te voltál az Élet. Nélküled én sem vagyok!
Elvitted tőlem a Napot, a Holdat és minden Csillagot.
Többé szivárványt sem láthatok, nem mámorítanak illatok.
Nélkülük én megvagyok, de Nélküled én meghalok..."

Itt hagytál engem,
e földi létben.
Nem kísér többet,
sosem már fényed.

Mit csináljak a
Világban egyedül?
Nélküled üres,
bennem legbelül

Kinek mondjam el,
ha fáj nekem?
Te vigyáztál rám,
szüntelen.

Mikor meghaltál,
elmentél tőlem.
Bennem is meghalt,
nem lesz többet.

Meghalt a világ
bennem nagyon.
Nagyon lassan talán,
Újra összerakom.

Ha csak egy szót,
szólhatnék neked.
Egyet mondanék:
Szeretlek!

Ma éjjel álmomban levelet álmodtam
néked.
Különös levél volt, papírja, betűje
fénylett.
Csak írtam, csak írtam, már volt a levél vagy
száz sor,
de bármit akartam, mindig csak azt írtam:
Hiányzol!

Ó, mi mindent írtam, a szívem a papíron
vérzett.
- Mielőtt meghalnék, ugye hogy látlak még
Téged?!
De köztünk a távol, a szörnyű, a kegyetlen
távol,
és írtam és írtam, már több volt a levél, mint
száz sor.

Csak írtam, csak írtam, a levélből hosszú
regény lett,
már pirkadt a hajnal, míg végre a levelem
kész lett,
és olvasni kezdtem, és olvastam, olvastam
százszor,
de nem volt más írva a sok, sok papírra, csak:
Hiányzol!

Ó, Hiányzol ó hiányzol! Így sikoltott benne a
lelkem,
csak ezt tudtam írni, a tollamat bármint
vezettem,
és szememből akkor, jaj, hullani kezdett a
zápor,
a levélre hullott, és mind elmosódott a
a száz sor...

Csupán egy szó fénylett, de Te az egészet
megérted, megérted,
HIÁNYZOL!!!!!!!!!

"Drága Anyukám, nagyon-nagyon nehéz
Úgy hiányzik nekem egy símogató kéz
Hiányzik egy arc mit megcsókolhatok
Hiányzik egy váll, mit átkarolhatok.
Úgy hiányzol nekem, el nem mondhatom
Nem hoz engem vissza semmilyen hatalom
Imádkozol minden nap odalentről értem,
Nem felejtesz engem, én azt tudom, érzem
Rég volt mikor utoljára átölteltél engem
Olyan boldog voltam, úgy hiányzol nekem
Hiányzik minden: kedves mosolyod,
Selymes hajad és mosolygós arcod,
Ölelő karjaid, tiszta szereteted
Ezeket soha, soha nem feledem
Nagyon szerettelek, senkit sem jobban,
Szívem idefent is csak érted dobban.
Testem az csak, mi odalenn pihen
Szívem és lelkem érted él idefenn
Angyalok közt lakom, de haza vágyom
Szüleim karjába: ez az én álmom."

Ma rólad szeretnék írni
Hol vagytok szavak?
Félek, ezen az éjszakán
Az álmok is alszanak
Csak én vagyok ébren,
Bennem a magány dalol
Talán messze-messze
Te már alszol valahol
És álmodsz is, tán rólam
De reggelre elfelejted
Érzed, egyre közelebb
Hoznak hozzám a
Rohanó percek
Aztán újra ellop a zord idő
Helyetted fakó álmok jönnek
Tiéd ajkamon minden mosoly
Tiéd szememen a könnycsepp
Nélküled csak csend vagyok,
Nélküled csak remegés,
Arra hogy mennyire SZERETLEK,
Ezer szó is kevés.

Az én fiam elment, akit szerettem.
Az én fiam volt a mindenem.
Búcsú nélkül itthagyott.
Utána csak üresség maradott.
Láttam Őt nevetni boldogan.
Hallottam a legszebb szavakat,
amiket ember csak mondhatott,
De elment, s a szívem megfagyott.
Az én fiam meghalt, akit szerettem.
Az én fiam magával vitte mindenem.

Választottam csillagot,
Ami nagyon fényes.
Ő a szemem mikor alszom,
Az álmom tőle édes.

Onnan fentről mindent látni,
Erdőt, völgyet, hegyeket,
És ha bánat marja szívem,
Vele üzenek Neked.

Este mikor álmot látok,
Ő vigyáz, hogy szép legyen,
Megmutatja, mire vágyok,
És azt is, ami helytelen.

Válaszd te is ezt a vándort,
Ezt a fényes csillagot,
Kérhetsz tőle bármit bátran,
Biztos Te is megkapod.

!

Elmegyek, mert el kell mennem...
Az elválás nagyon nehéz... belátom!
Szólítottak, nincs mit tennem...
Isten veled földi élet... s családom!

Elmegyek, mert el kell mennem...
Hogy elköszönni sem tudtam... sajnálom,
Tudjátok, kiket szerettem
A síron túl is örökké...imádom!

Elmegyek, mert el kell mennem...
Vár rám az ismeretlen... hosszú álom?
Míg éltem szívem és lelkem
Néktek adtam... hát ne fájjon halálom!

Örökké veletek maradok és ez nem álom!

Ha kell veletek vagyok
Sziasztok, ugyan engem most nem láthattok,
De lélekben mégis itt vagyok.
Bármi is történik veletek
Innen a mennyből figyellek bennetek.

Ha most lecsukjátok a szemetek,
Én ott leszek előttetek.
És ha eljön az idő még találkozunk,
Ezért most nem is búcsúzkodom.

Csak annyit kérek szeressetek,
Ahogy én is tettem azt veletek.

"Téged látlak a felkelő napban,
a Te hangodat hallom egy csöndes madárdalban.
Téged látlak egy távoli hegyben,
egy fényes napsugárban, egy hűvös esőcseppben.
Te vagy a falevél, mit felkap a szél,
Te vagy a szél, mi az arcomhoz ér.
Ott vagy egy dalban, egy névben, egy hangban,
hallak a csöndben, hallak a zajban.
Mindig Téged látlak, mikor felnyílik a szemem,
s ha álomba merülök, újra Te vagy velem.
Mindig közel vagy, mégis oly távol,
én tudom egyedül,mennyire HIÁNYZOL! "

"Virágzó élted tavaszán
Kegyetlen tél jött hirtelen
Reményem csillaga veled lehullott
Sírodon siratlak szüntelen
Anyai szívem bánata tenger
Fájdalma végtelen
Soha sem nyugszik el
Csak ha e hant alatt
Veled pihenek gyermekem! "

"Nem szűnő fájdalom tombol az én szívemben,
Mert elhagyott engem , akit én igazán szerettem,
Nincs már velem senki, ki fogná az én kezem,
Nincs már velem senki, ki mondaná, szeretlek."

„Veled álmodtam újra az éjjel
s karoddal a múltam nyúlt felém,
hozzád simulva, a szívedhez bújtam,
te nem láthattad, de sírtam én,
mert hiányzol nekem gyermekem.

Karjaidban újra vigaszt leltem,
mint anyjánál a kisgyerek,
és csak némán, hozzád bújva,
nyeltem, nyeltem a könnyeket,
mert hiányzol nagyon gyermekem.”

Drága kicsi kincsem, Drága életem Gabcsikám!
Mindig Te voltál az első
Akkor is,mikor egyedül álltam,
és zuhogott rám az eső..
Arra vártam,hogy itt legyél,
De egyre erősebben fújt a szél
Nem tudtam hova menekülni
Nem tudtam felkészülni erre,
Attól kezdve nem létezel..

Te voltál az
kiért feláldoztam volna mindent
Te voltál az
ki miatt nincs már amiben hittem
Te voltál az
kiért körbe futottam volna a Földet..
hogy felszárítsam a könnyed..

Valaki elment, akit szerettem.
Valaki volt a mindenem.
Búcsú nélkül itthagyott.
Utána csak üresség maradott.
Láttam őt nevetni, boldogan.
Hallottam a legyszebb szavakat,
Amiket ember csak mondhatott,
De elment, s a szívem megfagyott.
Valaki meghalt, akit szerettem.
Valaki magával vitte mindenem."

"Reszkető kezekkel írom e lapot
Fájdalmas szívemnek, hogy ily messze vagyok.
Napsugár szökött újra az égboltra
Mely először ragyog le e keserves világra.
Jöttére a felhők mind messzire szálltak
A jégvirágok is mind igazzá váltak.
Könnyeim mind aláhullanak,
Gyönggyé válva mind Tehozzád gurulnak."

"Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belõle több és most sem él,
S mint fán se nõ egyforma két levél,
A nagy idõn se lesz hozzá hasonló"

"Egy szál gyertya, mely végig ég. Egy Élet, amely véget ért. Itt hagytad azokat, kik szeretnek Téged, De emléked örökre a szívünkbe égett! A múltba nézve valami fáj! Valakit keresünk, aki nincs már. A temető csendje ad Neked nyugalmat. Emléked szívünkben ÖRÖKRE MEGMARAD! Kicsordul a könnyünk a sírodnál. Mélységes a fájdalom, hogy távoztál. Mi szólítunk...,a néma sír nem felel, DE SZÍVÜNKBEN ÖRÖKRE ITT LESZEL!!!"

Már hűvösek az éjek, s ha lemegy a nap Én félek az álomtól mely néha becsap, Téged látlak, mintha csak élnél, Gyönyörű száddal hozzám beszélnél. Nem lehetsz itt, csak az emléked, Rád gondolok, s a fájdalom éget, Minden múltat, a jelent s a jövőt, Mindent, mit a képzeletem szőtt! Elmúlik minden egyszer véget ér, Nem mondtál semmit, csak szó nélkül elmentél, Látod itt vagyok, minden nap várom, hogy újra visszatérj

Elfogynak lassan számról a szavak… látod mégiscsak becsaptalak… Ígéretem szerint, halálig Veled… az Isten mégis így rendelkezett! * Nekem már halványul a világ, Rád pedig rengeteg gyönyörű dolog vár… Engedj el bátran! Az indulásnál fogd csak kezem… azt megengedem…! * Ha megérkeztem, csillag leszek. fentről majd esténként integetek… Pici pontként, porrá válok e világban, senki sem tudja, hogy itt is jártam… Csak Te! Te tudni fogod, hogy hol leszek: Szívedben mindig, és a fejed felett…!

"Nincs a napnak egyetlen órája, Hogy ne gondolnánk fájó szívvel reája. Tudjuk, hogy nem jöhet, mégis egyre várjuk, Enyhíti hiányát, ha álmainkban látjuk. Az ész megérti, de a szív soha, Ha egyszer mi is elmegyünk ahol Ő van oda. Az élet elmúlik, de akit szeretünk, Arra életünk végéig könnyes szemmel emlékezünk!

"A csillagok hívták őt maguk közé,
Nincsen olyan dolog, amely feledtetné.
Drága kincsünként őrizzük emlékét,
Rávéssük szívünkre az ő arcképét.
Áldásért könyörgünk fiatal szellemének,
S egy másik életében együtt leszünk végleg! "

"Meggyújtunk értük egy mécsest,
és mondunk egy imát,
szemünkből akkor könny csordul,
s kérdjük: "miért ilyen a világ ?"

Miért vette el a sors azokat
kiket annyira szerettünk,
miért ilyen kegyetlen a sors,
miért ilyen mivelünk ?"

Juhász Gyula
Consolatio

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

"Ha emlegettek: köztetek leszek.
Ha imádkoztok: veletek vagyok.
Ha rám gondoltok, mosolyogjatok.
Emlékem így áldás lesz rajtatok. "

"Nőnek az árnyak s ahogy
fogynak az esték,
úgy fáj egyre jobban,
hogy minden csak emlék.

A Te szíved nem fáj,
de a miénk vérzik,
mert a fájdalmat
csak az élők érzik. "

"Megcsillan egy könnycsepp,
Fájdalomtól égő szemembe,
Nincs, és nem is lesz olyan nap,
Hogy ne jutnál eszembe! "

Mint apró kis virág
Úgy nyíltál ki szívemben,
Szeretettel tápláltalak méhemben.
Minden apró mozdulatod kísértem,
A végtelenbe üzentem:
Drága gyermekem!

Megérkeztél s csillagként ragyogsz
Szemed az égre festi a Napot.
A világot jelented nekem
Drága gyermekem!

"Fénylő gyertyák fényes csillagok,
egy életet elhívtatok.
Nem gondolva a világon másra,
nem gondoltatok a másik fájdalmára. "

"Valaki elment, akit szerettem.
Valaki volt a mindenem.
Búcsú nélkül itthagyott.
Utána csak üresség maradott.
Láttam őt nevetni, boldogan.
Hallottam a legyszebb szavakat,
Amiket ember csak mondhatott,
De elment, s a szívem megfagyott.
Valaki meghalt, akit szerettem.
Valaki magával vitte mindenem."

"A titokzatos égben vagy talán,
Mi némán felnézünk, s a szívünk fáj.
Sírunk, pedig Te most fenn az égben,
Már rég pihensz angyalok ölében.
Nekünk most mennünk kell tovább,
De a szívünkben vagy, s gondolunk Rád!
Te is néha nézz le ránk,
S beszélgetünk az álmok postásán át."

Szeretnék egy szellő,
vagy egy könnycsepp lenni,
meghalni lassan,
csendben megpihenni.
Szeretnék eső lenni,
mely sírodat mossa,
sírodon örökre nyíló,
gyászoló fekete rózsa.
Szeretnék föld lenni most,
mi téged melegen átölel,
életet adni,
s teérted meghalni ha kell.
Gyertya lenni,
mely lelked mécseseként ragyog,
hiányod betölti a szívem,
és csendben megfulladok.
Szeretnék tenger lenni,
mely a partot mossa,
s ha hiányod rám tör,
bőszen morajlana.
Szeretnék vulkán lenni,
csendben füstölögni,
s ha hiányod rám tör,
világot rombolni.
Szeretnék mindent,
amit már nem lehet nélküled,
megtennék bármit,
hogy újra velem lehess.

"Felnézek,és kinyitom az eget
Még egy percre,hogy elmondjam neked
Hogy megnyugtassalak,itt vagy velem,
A lelkembe zárva,s most is örizlek,védelek
Mig felettem is elmulnak a hütlen évek.
S mielött bezárulna az ég,
Még egy szót felkiáltanék
Mit oly sokszor mondtam már neked
SZERETLEK"

Emlékezz
Az élet elég rövid, mégsem gondolkodunk rajta,
Hogy ki az akit szeretünk, kinek segítsünk a bajban,
Ki az ki megérdemli, hogy imádkozzunk érte,
És ki az aki akár, egy mosollyal is beérte.

De az élet hamar elszáll, az emlékekkel együtt,
Az egyik nap még öleljük, másnap már temetjük,
Csak foltok maradnak, az érintések és képek,
De még homályosan is jól lesnek a gyönyörű emlékek.

Vajon kik lesznek azok, akik majd emlékeznek rám,
Akik könnycseppet ejtenek, a sírkövem szaván,
Akik nem felednek majd, mert én olyan ember voltam,
Akit szerettek míg éltem, és szeretnek majd holtan.

Pedig nem csináltam semmit, egyszerűen éltem,
Ugyanúgy mint más, mindig csak reméltem,
Reméltem, hogy egyszer emlékem megmarad,
Lehet hogy én elmentem, de az élet tovább halad..

Hiányzol Adrika! Kezdődik az iskola, és Te már soha többé nem jössz értem...:(:(:(

"Kereslek, de nem vagy már sehol , Mégis itt vagy mindig valahol. Talán egy napsugárban, talán egy Holdfényben, vagy csillag lettél fent a kék égen? Nélküled üres és szomoru a házunk, nem hisszük el hogy hiába várunk, Csak az idő mulik, feledni nem lehet, mert nagyon fiatalon tört ketté életed. Csak az tudja mi az a fájdalom, akinek gyermekét fedi sirhalom.

Ha egyszer én lennék az este, szép álmot hoznék a szemedre, ha egyszer én lennék az álmod, álmodnál igazabb világot. Ha egyszer én lennék az éjjel, színültig telne minden kéjjel, ha egyszer én lennék az ágyad, száz évig aludni hagynálak. Ha egyszer én lennék a reggel, hozzád lesnék be, szeretettel, ha egyszer én lennék a nappal, az erdő lennél madárdallal. Ha egyszer én lennék a tenger, sós lennék, édes lehelettel, ha egyszer én lennék a felhő, gyermek lennél, ki hozzám felnő. Ha egyszer támadna délután a sárkány orrán fúvó orkán, akkor sem volna mitől félned, barlangként lennék menedéked. Ha egyszer én lennék a kék ég, Nap lennél, fényes égi ékként, ha egyszer én lennék a lelked, szép lennék, vagy talán a legszebb!?

Most már alszom zúgó lomb alatt, Ó ne zavarjátok meg édes álmomat. Boruljatok síromra halkan, csendesen, Ne féljetek, nekem most már nem fáj semmi sem. Engemet elfelejteni soha nem lehet, Sajnos meg kell tanulnotok élni nélkülem. Csak az hal meg, akit elfelejtenek, Én örökké élek! Mert nagyon szerettetek. S lehet, hogy nélkülem is eljön a tavasz, de bármily szép is, már nem lesz ugyanaz."

A test és lélek elválik, S úgy érzed hazugság, Hisz ő már most hiányzik, S hiszed, az élet badarság. Szeretnél megszűnni, Hogy csak vele lehess, Hogy ne kelljen elválni, Ismét vele nevethess. De ez a rút, csúnya, Hátborzongató élet, Őt más vizekre sodorta, Ahol nem számítanak az évek. Szárnyakat kapott, Fehér hosszú ruhát. Talán boldog is ott, Otthon érzi magát. Reméled, hogy visszatér, Érzed hideg éjszakán, Lágy kezeivel hozzád ér, S meg is ölel talán. Aztán rájössz, nincs ott, Hisz nem is él már, S te csak a levegőt karolod, S közben a szíved fáj. Lassan megnyugszol, Hiányától ordítani tudnál, Csöndben elalszol, Hogy ne lássák, ismét sírtál

Nézem a holdat, És neki suttogom el a bánatom, Velem együtt zokog az éj is, Csillagok ezrein rezeg a fájdalom. Magamba zárom a téged hívó szavakat, Hisz hozzád már úgysem érnek el, Imaként suttogom az éjbe a neved, De csak az ágak közt táncoló szél kapja fel. Ha most a szemembe nézhetnél, Láthatnád, hogy könnyezem, De láthatnád azt is, hogy a könnyfátyol mögött, Még mindig ragyog bennük a szeretet.

Mióta nem vagy velem Téged látlak mindenhol. Éjjel, nappal magányos kis harang szól. Tudom, már távoli fény övezi arcodat, Lassan tudatosul bennem, ez örökké így marad. Sajnos nem tudok mit tenni, az ég is Téged sirat. Az eső cseppek elnyomják gyönyörű hangodat. Nyugodj meg, nem felejtelek soha. Emlékednek szívem lett örök otthona.

Bennünk él egy arc, egy meleg tekintet. Egy simogató kéz, egy sóhaj, egy lehelet. Bennünk él a múlt, egy végtelen szeretet. Amit tőlünk soha senki, el nem vehet. Egy a reményünk, amely éltet és vezet. Hogy egyszer találkozunk Veled!

A könnyek országa oly titokzatos világ Az erdőt néha eltakarja néhány kis faág Sűrű lombok árnyékában a bánat vándorol És sohasem tudhatod, hogy kivel találkozol A könnyek országában ködbe bújnak el a hegyek S a völgyekben vadon virágzik az emlékezet A folyók árja meg nem valósult álmokat sodor A könnyek országában jobb, ha nem csodálkozol A könnyek országába nem kell pecsétes útlevél Hogy rejtett útjait bejárd, nem kell engedély De könnyen fogva tart egy elszárad virág A könnyek országa oly titokzatos világ”

Gyújtok egy szál gyertyát hangtalan.

Felcsap az apró láng, lehajtom fejem,

Imára kulcsolom, csendesen kezem."

"Leszállt az est,s a csillagok.
Egyikben most Te ragyogsz.
Lelked bennem él tovább.
Odafentről vigyázz Rám!"

"Bánattal küzd a szívem,
De feledni nem enged,
Mert emléked itt él bennem,
S ezt én hallhatatlanná tettem."

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el

(Zorán)

Csak a fájdalom könnyeivel, mondhatom el neked
Hogy mennyire hiányzol, és hogy mennyire fáj
Hogy nem vagy itt velem
Elmentél, s magaddal vitted a fényt
Itt csak hideg sötét maradt. . .

Édes Drága Egyetlen Imádott Gabcsikánk.
Távol vagy tőlünk, s mégis közel,
Szívünk képzeletben téged ölel.
Bár itt lennél, csak erre vágyunk,
Titkon minden éjjel ezt kívánjuk.
Szeretünk tiszta szívvel Gabcsikám,
Ha nem vagy itt, szivünk kesereg
Gyere hozzánk, csak rád várunk,
Rajtad kívül mindenkit kizárunk.
Keveset éltél velünk nagyon,
De az kincs mindennél nagyobb vagyon.
Előttünk lebeg két szép szemed,
Mely a napnál is fényesebb.
Egyfolytában csak Téged várunk,
Rád gondolunk, rólad szól minden ,
Ha velünk lennél, semmitől sem félnénk.
Aludni sem tudunk úgy hiányzol,
Mint száraz földnek a nyári zápor.
Odaadnánk mindenünket,
cserébe még Életünket,
csak téged visszakaphatnánk.
Gondolattól búcsúzni nem fogunk,
Minek, hiszen úgysem tudunk.
Csak azt akarjuk, tudd mennyire szeretünk,
S hogy téged soha el nem feledünk.
Mi Téged Nagyon Szeretünk.
Nagyon nagyon hiányzol nekünk.

Elment! Elment! Hiába keresem
Ő utazott el - ismételgetem.
Tudta hogy örök hajlék hívja fenn
És most előrement és hazavár
Csak egy kevés idő van hátra már!

S ha véget érnek próbák, földi harcok
Megint meglátom azt a kedves arcot
Ott hol nem választ el soha semmi
És soha többé nem kell búcsút venni.

Telnek a napok, múlnak a hónapok,
Nélküled annyira magányos vagyok.
Az élet már nem nagybetűs nekem,
Mert veled mindent elvesztettem.

Nagyon várom, hogy veled lehessek,
Hogy újra és újra megölelhesselek.
Arcocskádat csókjaimmal borítanám,
Tested ölelném, karjaimban tartanám.

Gyönyörködnék csillogó szemedben,
Mosolyodban fürdőznék csendesen.
Hallgatnám a hangod, a nevetésed,
A boldogságtól azt érezném: ÉLEK!

Olyan szép álom, de fáj a valóság,
Nélküled élni a legnagyobb csapás.
A világ legszebb kincse vagy Nekem,
Gabcsikám Te drága , egyetlenem!

Fényképed mellett ülve...
Rád emlékezem...
A fájdalom a szót belőlem teljesen kiűzte...
S most csak könnyezem... könnyezem...

Összetört, érzékeny szívem...
Szemem a könnyektől ázik...
Nincs erőm arra hogy elhiggyem...
Lelked már máshol virágzik...

A mécses fényében...
Csendben rád várok... csak várok...
Emléked tovább él én bennem...
s mindent mi te voltál a szívembe zárok

Nézd az esőcseppet,ahogy végiggördül az ablakon!
Nézd a könnycseppet,ahogy lecsordul az arcomon!
Kint esik az eső,kopognak a cseppek sírodon.
El sem búcsúzhattam, elrohant az alkalom.

Fájó szívvel gondolok Rád
minden keserves nap.
Minden pillanat ajándék,
amit az emléked ad.

Drága Imádott Édes Gabcsikám !

Vannak pillanatok,amiket nem lehet feledni,
Bárhol vagyok,
Ugyanúgy foglak titeket szeretni!!!
Nézzetek fel bátran,mosolyog az ég is,
Bennetek mosolygok tovább én is!
Tegyétek szivetekre kezeteket,
Mely szeretettöl fényesen ragyog,
Érzitek?
Ott én örökre VELETEK maradok!
VELETEK vagyok,bármit is tesztek,
És tudom,ti is mindig VELEM LESZTEK!
Mert az életeteknél is jobban SZERETTEK!

Szeretünk MINDHALÁLIG TÉGED Édes Drága Imádott Gabcsikánk!

Elmentél tőlünk, s nem maradt más,
Szívünkben űr, és néma gyász.
Hiába telnek hónapok, évek,
Mindig hazavárlak Téged.
Hajtanám az időt arra gondolva,
Hogy ami eltelik, minden egyes óra,
Közelebb visz Hozzád, és
Találkozhatunk újra.
Akkor végre magamhoz ölelhetlek,
s elmondhatom mennyire szeretlek.
Szerettelek mindig, szeretlek most is,
És szeretni foglak végtelen időkig.
Nem feledlek Téged egyetlen percre sem,
Te maradsz nekem mindig
Örökké szeretett EGYETLEN IMÁDOTT GYERMEKEM.!
Szeretlek Kicsim. Örökké szerető Anyukád

Hogy milyen volt? Különb mint a többi.
Százszor is, és meg ezerszer is,
És mennyi jót tudott volna tenni,
Az Ég is csak az ilyet szereti.

Miért szólitottak el, ilyen áldott jó gyermeket? SOHA nem fogom fel!

Szeretlek nagyon, nagyon.

"Nincs a napnak egyetlen órája,
Hogy ne gondolnánk fájó szívvel reája.
Tudjuk, hogy nem jöhet, mégis egyre várjuk,
Enyhíti hiányát, ha álmainkban látjuk.
Az ész megérti, de a szív soha,
Ha egyszer mi is elmegyünk ahol Ő van oda.
Az élet elmúlik, de akit szeretünk,
Arra életünk végéig könnyes szemmel emlékezünk!"

Egy lélek távozott Tőlünk,
Hiánya, a mai napig érződik
Ez kellett, hogy meggyónjuk bűnünk?
Valami véget ért és valami kezdődik
Egy élet nélküle, egy fájdalmas út,
Néha útközben, beköszönt a múlt
Emlékek kísértenek, s szorítják torkom,
De el kell viselnem, ez a sorsom
A halál, ami akkor jön mikor akar,
Minden lelket, a másvilágra zavar
Így Nélküled, néma már az éjszaka,
Mindennap egy gondolat: Hiányzol Gabcsika!

"Megfordulok, de merre menjek
Hiszen te nem vagy sehol
Soha sehol már meg nem lellek
S mindig itt leszel valahol.
Rövid életed minket boldoggá varázsolt,
Kora elmúlásod végtelen gyászt hozott.
Itt a csend honában porsátrad pihen
Elröpült szép lelked miránk vár odafenn.”

Hiányzol, mint virágnak a hajnali friss harmat
Hiányzol, mint kismadárnak a fészek ahol nyugodtan alhat
Hiányzol, mint világtalannak a mindent betöltő fényesség
Hiányzol, mint édesszájú kisgyereknek az édesség

Hiányzol, mint magányos embernek egy nagy ölelés
Hiányzol, mint fagyos tájnak a tavaszi ébredés
Hiányzol, mint ajkaimnak egy édes csók
Hiányzol, mint félénk lánynak néhány apró bók

Hiányzol, mint gerlének a párja, akivel összebújhat
Hiányzol, mint bánatos embernek, aki vigasztal, és meghallgat
Hiányzol, mert veled minden olyan szép és jó
Hiányzol, de hogy mennyire... talán nincs is rá szó

Mikor bennünket örökre itt hagyott,

Arca akkor is csillagként ragyogott!

Percekig egy voltam vele

Még hittem, hogy rajtam múlik az élete!

Próbáltam mindent mi tőlem tellett,

De addigra Ő már végleg elment!

Elment Ő kit annyira szerettem!

Szerettem? Szeretem!

Szeretem, mert soha el nem feledem!

Nem feledem, mert bennem él,

Az emléke és a fájdalom, hogy Ő már nem él!

"Van egy út, melynek kapuját őrzi a bánat.
Könnyű ide bejutni, de nincs kijárat.
Csak a szél hangja töri meg a temető csendjét.
Fejünkbe bekúszik egy borús emlék.
Te voltál az életünk, az álmunk.
Te voltál minden boldogságunk.
Amíg élünk örökké szeretünk.
Hiányzol nagyon, soha nem feledünk!"

Kísért a csend,
Vigyázza még a hangodat,
Magányába zár a szoba,
Láttatja még az arcodat.

Érintésed is itt van még,
Őrizem a kezemen,
Könnycseppek gyász-harmata,
Emlékező szememen.

"Tudjuk, hogy nem jöhet, mégis egyre várjuk.
Enyhíti hiányát, ha álmainkban látjuk.
Az ész megérti, de a szív soha,
Hogy egyszer majd mi is elmegyünk,ahol Ő van oda.
Az élet múlik, de akit szeretünk,
Arra életünk végéig, könnyes szemmel emlékezünk."

"Felnézek, és kinyitom az eget
még egy percre, hogy elmondjam Neked,
hogy megnyugtassalak, itt vagy velem,
a lelkembe zárva, s most is őrizlek, védelek,
míg felettem is elszállnak a hűtlen évek.
S mielőtt bezárulna az ég,
még egy szót felkiáltanék,
mit oly sokszor mondtam Neked,és azután elengedlek:
Szeretlek !"

Egy könnycsepp szemeid tükréből,

Egy sóhaj lelked mélyéről,

Bármelyik többet érne nekem,

Mint egész szomorú életem!

Mit ér ezer szó, mely nem Tőled hallható?

Mit ér a sok csillag, ha nem Veled látható?

Mit érnek az órák, mit érnek a percek,

Ha mindezek Nélküled telnek?

Ha hulló csillag száll az éjféli égen,
akkor mondjatok egy imát értem!
Én is imát mondok majd értetek,
hogy boldog lehessen a szívetek.
Ha rám gondoltok soha ne sirjatok,
hiszen a szívetekben, jó helyen vagyok!

Egy könnycsepp hull a földre,
s bámulok némán a semmiségbe.
Az érzés, hogy elveszettem
magával ragad a mélybe.

Ordítok a fájdalomtól,
Ordítok a hiányától,
Ordítok az ürességtől,
Ordítok a szenvedéstől.


Érzem, hogy nevetni többé nem tudok.
Érzem, hogy a fájdalom fölemészt.
Tudom, hogy egyszer túl lépek rajta.
S tudom, hogy az még várat magára.

Nincs még egy olyan ember kinek mondhatnám, hogy fiam.
Hiányzik szava, hiányzik kedves mosolya,
Hiányzik barna szeme, s barna haja,
De leginkább ő maga,
Mert ő volt a világ legjobb kisfia.

Ha egy könnycsepp gördül végig az arcunkon,
Ez azért van, mert szeretünk és hiányzol nagyon.
A könny és a szeretet édestestvér,
Nem szeretet, ami egy könnyet sem ér.
Ki sosem sír, az sosem szeretett,
Mert a könny és a szeretet egy napon.

Emlékezz rám, mikor fúj a szél
Emlékezz mikor minden véget ér!
Nézz rám és fogd meg a kezem ,
Szoritsd meg bátran mig lehunyom a szemem!
Emlékezz mennyire szerettél,
Mennyire fájt mikor elmentél!
Nézz rám , fogd meg a kezem,
Szoritsd meg bátran mig lehunyom a szemem!

Fogtam, a legbozalmasabb volt amit "EMBER" elképzelhet.
Iszonyu volt , SOHA nem feledem el.

"Van egy út,melynek kapuját őrzi a bánat.
Könnyű ide belépni,de nincs kijárat.
Csak a szél hangja töri meg a temető csendjét.
Fejünkbe bekúszik egy borús emlék.
Te voltál az életünk,az álmunk.
Te voltál minden boldogságunk.
Amig élünk örökké szeretünk.
Hiányzol nagyon,soha nem feledünk!"

Gyönyörű gyermekem
A föld elrejt előlem,
El kellett engednem,
Ki legdrágább volt énnekem.

Méhemnek gyümölcsét,
Életem értelmét,
A gyermeket kit megszültem;
S ezzel betegségre ítéltem.

Zúgó szélviharban,
Esős, ködös napban,
Sötétlő éjeken
Gyötör a félelem.

Táncoló gyertyáknak
Fényénél megállva
Téged követellek
De mindhiába.

Féltelek Gyermekem!
Hol vagy most életem?
A semmi ágán ül kis szíved,
Reszketőn s védtelen.

Egy síron tétova
Anyai kezek motozása.
Mindenem mi te voltál,
A föld magába zárta.

Hasztalan keresem
Elvesztett hitemet.
Rengeteg virággal
Borítom nyughelyed.

Mécsesek lángjával,
Imáim százával
Küldöm a fényt s a meleget
A szeretet árjával.

S mint egy szép madárka
Úgy szállt tova mára,
Egy reményvesztett anya álma,
S örök keserűség maradt csak utána.

"Ékszerként hordozlak magamban,
tündöklő drágakő alakban.
Ragyogsz szívem legmélyebb rejtekén
vezérlő csillagként az álmaim tengerén."

Te aki az örök országutakon motorozol,

soha ne fogyjon el a benzined,

de csak lassan,

hogy egyszer majd utolérhesselek !

Már hűvösek az éjek, s ha lemegy a nap Én félek az álomtól mely néha becsap, Téged látlak, mintha csak élnél, Gyönyörű száddal hozzám beszélnél. Nem lehetsz itt, csak az emléked, Rád gondolok, s a fájdalom éget, Minden múltat, a jelent s a jövőt, Mindent, mit a képzeletem szőtt! Elmúlik minden egyszer véget ér, Nem mondtál semmit, csak szó nélkül elmentél, Látod itt vagyok, minden nap várom, hogy újra visszatérj

Szeretet lángja melyet gyújtok most én. Neked gyújtom már réges rég. Itt vagyok,hozzád jöttem,hogy fejemet lehajtsam elötted. Könny csorog a gyertyámon a lángnyelv is sír,s sajog. Tűzfénye tudatja veled eljöttem, Itt vagyok. Melegséget hoztam,szeretetem jelét! Könnyes szemmel nézem,ahogy a gyertyám érted ég! Imára kulcsolom kezem és magamban rebegem:Örök világosság fényeskedjen neked. Szeretet lángja mely most ég. Most még fájóbban a sajgó lelkembe ég.

Mióta nem vagy velem Téged látlak mindenhol. Éjjel, nappal magányos kis harang szól. Tudom, már távoli fény övezi arcodat, Lassan tudatosul bennem, ez örökké így marad. Sajnos nem tudok mit tenni, az ég is Téged sirat. Az eső cseppek elnyomják gyönyörű hangodat. Nyugodj meg, nem felejtelek soha. Emlékednek szívem lett örök otthona.

Csak neked egy rózsaszál. Erős, amilyen te is voltál! Ezzel köszöntelek téged itt, hol minden csendes és meghitt. Lehajolok sírodhoz. Vázába teszem a virágot, S elmondok egy imát érted! Még mindig szeretlek Téged! Csókot lehelek fényképedre, s elmerülök az emlékekben, mikor még mellettem lehettél, s azon, hogy mennyire is szerettél!

Lehunyt pilláim mögött látlak, Hiszen már csak bennem élsz. A tegnapok emlékeivel, Minden utamra elkísérsz. Hogy hiányzol a napjaimból! Fájdalom-út vezet Hozzád, És könnyeimmel öntözöm meg, Azt az egy szál rózsát

Elment! Elment! Hiába keresem Ő utazott el - ismételgetem. Tudta hogy örök hajlék hívja fenn És most előrement és hazavár Csak egy kevés idő van hátra már! S ha véget érnek próbák, földi harcok Megint meglátom azt a kedves arcot Ott hol nem választ el soha semmi És soha többé nem kell búcsút venni.

Hamar elmentél, túl hamar és fájón. Millió könnycsepp kísért utadon. Drága szíved megszűnt dobogni, Már nem hallhattad, az utolsó sóhajt, Már nem érezhetted az utolsó ölelést, Már nem láthattad a szeretteidet zokogni. A csokrok, a rózsa, mind elhervadt De a mosolyod, az emléked Örökre velünk marad

Adok Neked egy mosolyt, És rásimítom az arcodra. Meglásd, úgy leszel, Mint egy rózsa Éppen kibomló bimbója. Beoltalak mosollyal, Mint szemet a bokorra, Szeretet-kertészként Nemesítem kinyíló ajkadra, Hogy Te magad légy A mosoly rózsája!

A test és lélek elválik, S úgy érzed hazugság, Hisz ő már most hiányzik, S hiszed, az élet badarság. Szeretnél megszűnni, Hogy csak vele lehess, Hogy ne kelljen elválni, Ismét vele nevethess. De ez a rút, csúnya, Hátborzongató élet, Őt más vizekre sodorta, Ahol nem számítanak az évek. Szárnyakat kapott, Fehér hosszú ruhát. Talán boldog is ott, Otthon érzi magát. Reméled, hogy visszatér, Érzed hideg éjszakán, Lágy kezeivel hozzád ér, S meg is ölel talán. Aztán rájössz, nincs ott, Hisz nem is él már, S te csak a levegőt karolod, S közben a szíved fáj. Lassan megnyugszol, Hiányától ordítani tudnál, Csöndben elalszol, Hogy ne lássák, ismét sírtál…

Nézem a holdat, És neki suttogom el a bánatom, Velem együtt zokog az éj is, Csillagok ezrein rezeg a fájdalom. Magamba zárom a téged hívó szavakat, Hisz hozzád már úgysem érnek el, Imaként suttogom az éjbe a neved, De csak az ágak közt táncoló szél kapja fel. Ha most a szemembe nézhetnél, Láthatnád, hogy könnyezem, De láthatnád azt is, hogy a könnyfátyol mögött, Még mindig ragyog bennük a szeretet.

Mióta nem vagy velem Téged látlak mindenhol. Éjjel, nappal magányos kis harang szól. Tudom, már távoli fény övezi arcodat, Lassan tudatosul bennem, ez örökké így marad. Sajnos nem tudok mit tenni, az ég is Téged sirat. Az eső cseppek elnyomják gyönyörű hangodat. Nyugodj meg, nem felejtelek soha. Emlékednek szívem lett örök otthona.