Nagypapi
(----)
Született:
1928,
Meghalt: 2011
Elcsitult a szív, mely értünk dobogott,
Pihen a kéz, mely értünk dolgozott.
Számunkra te sosem leszel halott,
Örökké élni fogsz, mint a csillagok.
Ezen a napon itt kellene lennie. Ezen a napon nagyon büszke lenne. Ma látnia kellene az egyetlen fiúunokáját, ahogy átlép a felnőttkor küszöbén - szalagot kap a ruhájára, ami jelzi, hogy hamarosan "érett" lesz, táncolni fog a szalagavató bálján hagyományos palotást és keringőt is. Megkezdődik eddigi élete legfontosabb, legszebb időszaka, a készülődés a ballagásra, érettségire, az új, felnőtt, egyetemista életre.
Tudom, ha élne, sem lehetne itt, túl gyenge volt már hozzá. De a videót és a képeket sem tudjuk már elvinni és megmutatni neki.
Nagyon-nagyon hiányzik!
Ahogyan hiányzik a másik Nagypapi is, aki sokkal előbb indult az égi útra, és egyik unokáját sem láthatta felnőni.
Ma rájuk gondolok, soha el nem múló szeretettel. Égjen a gyertya Papiért, akit majdnem 8 éve vesztettünk el, és Papáért, akit alig két hete.
És azokért is, akik még itt vannak köztünk. Nagyon értékesek nekünk!
.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-
Álmodtam. Azt álmodtam, hogy ami történt, az csak egy rossz álom volt, és nem is történt meg. Megfogtam a kezét, amin már egészen vékony volt a bőr. Simogattam a kezét és beszéltem hozzá. Mi minden történt, mióta "nem láttuk". Olyan örömöt és békét éreztem! Hogy nem is vesztettük el, él, és még itt van velünk!
És megszólalt az ébresztőóra.
Akkor elgondolkodtam azon - talán üzent? Talán kaptam egy lehetőséget, hogy még egyszer közel érezhessem?
Talán tényleg van ott fenn egy ország...
D.2011. 04. 06.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az emlékezés hullámokban jön. Néha úgy hiszed, lassan beletörődsz. Az életnek egyszer vége. Van, hogy érthetetlenül korán, van, hogy egy szép, hosszú élet után. De azért mindig fáj.
Aztán történik valami. Csak egy mozdulat, egy hang, egy kép, egy emlék, amitől minden újra felszínre tör. És érzed, hogy fáj, hogy szeretnéd, még mindig itt legyen, hogy hiányzik, nagyon.
Nekem.
De Ő nyugodjon, hadd nyugodjon békében..
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ma utolsó útjára kíséri a család Fiatokat, öleljétek Őt lelketekre. Nyugodjon békében. 2013.03.04
Papi nagyon büszke volt a fiú unokájára. Remélem, ma is látja, és nagyon büszke arra, amit elért. Hiányzik, és más módom már nincs, hogy elmondjam neki: Papa, diplomás lett az unoka!
Remélem, hallja, látja valahol.
Amire emlékszem, leginkább, az néhány kép.
Ül a konyhaasztalnál, amíg leszedk, elmosogatok, majd melléülök. És mesél. Egy ember, akinek a szavát alig lehetett hallani, nekem mesélt. Sokszor. És "kedves"-nek hívott, áshogy nem is, annyira szerettem ezért! Hiányzik, ahogy Mindenki, akit elvesztettem.
Aztán egy fénykép. Hosszú hajú kamasz és egy bölcs öreg. Nézik a fák rügyeit. Mindekettő mosolyog. Az egyik a tudással, amit az élet adott. A másik a hbizakodással, mert még fiatal. A két mosoly valahogy mégis egyforma. Egy tőről fakad.
Aztán a hintaágy. Az utolsó idők, és ami leginkább megmaradt - egy megfáradt, beteg ember, aki békésen és csendben ül a hintaágyban, és szemléli az életet. Éppen az unokáit, akik leülnek mellé egy percre, mutatnak vagy kérdeznek valamit, és rohannak tovább. De a fénykép megőrizte a pillanatot: a Nagyapát és az unokákat egy pillanatra együtt, a hintaágyban.
Hiányzik.
Gyújtotta: D, 2020. 10. 15.
|
 |